Az első néhány napban Clara olyan nyugalommal végezte feladatait, ami lassan megváltoztatta a légkört. Lágy hangon prédikációkat és régi regényeket olvasott fel. Elkísérte Doña Isabelt a kertben, fogva a karját anélkül, hogy tolakodó lett volna. Megtanulta a szolgák nevét, és halkan megköszönte nekik, mintha minden apró szolgálat számítana.

A negyedik napon megtalálta a könyvtárat.

Magas szoba volt, mennyezetig érő polcokkal, antik térképekkel, bőr illatával és a fényben lebegő aranyló porral. Clara szinte vallásos áhítattal érintette meg egy könyv gerincét.

– Keresel valamit?

A hang megijesztette.

Don Rodrigo a kandalló mellett ült. Lábainál Trueno és Sombra élő szobrokként pihentek.

Klára nem hátrált meg.

Hallott már pletykákat azokról a kutyákról. Tudta, hogy elegáns hölgyeket aláztak meg velük. De amikor rájuk nézett, nem szörnyetegeket látott. Fáradt, feszült teremtményeket, akiket egy megtört szív őrzésére küldtek.

– Bocsásson meg, márki. Az ajtó nyitva volt.

Nem válaszolt.

Clara a kutyákra nézett, majd lassan leült a padlóra, letérdelt a szőnyegre anélkül, hogy kinyújtotta volna a kezét.

– Szia – suttogta.

Mennydörgés felemelte a fejét.

Clara nem mosolygott túl sokat, nem sikított, nem próbálta megérinteni őket. Csak mozdulatlan maradt.

– Apámnak volt egy kis kutyája – mondta halkan. – Azt hitte, bátrabb, mint a Köztársaság összes katonája.

Árnyék halkan nyögött.

Mennydörgés felállt, hatalmas termettel, és odalépett Clara-hoz. Megérezte a ruhája, a kezei, az ujja szegélyének illatát. Clara nem mozdult.

Aztán az állat váratlan gyengédséggel megnyalta a kezét.

Aztán visszament a tűzhöz, és lefeküdt a lábához.

Árnyék követte őt.

Don Rodrigo egy év óta először érezte, hogy valami ellazul a mellkasában.

„Nem félt tőlük” – mondta.

– A félelem gyakran közbeszól – felelte Clara, miközben nyugodtan felállt. – És nem akartak bántani.

Meghajolt és elment.

A márki a csukott ajtóra meredt.

A ház megváltozott anélkül, hogy bárki is meg tudta volna állapítani a pontos pillanatot.

Vadvirágok jelentek meg egy elfeledett folyosón. Néhány szobában nehéz függönyök húzódtak félre. A konyhában ismét korai kenyér illata terjengett. A szobalányok kicsit hangosabban beszéltek. Doña Isabel, bár nem akarta bevallani, jobban aludt, miután hallgatta Clara felolvasását.

Don Rodrigo is megváltozott.

Csendben maradt, de már nem tűnt távollévőnek. Akkor ment a könyvtárba, amikor tudta, hogy Clara ott lesz. A tűz mellett ült egy nyitott könyvvel a kezében, bár gyakran nem olvasott. Nézte, ahogy Clara köteteket választ, virágokat rendez, és türelmesen megfoltozza a kárpit szakadt sarkát.

Egyik délután a fallal körülvett kertben találta meg.

Az a hely Esteban büszkesége és öröme volt. Halála után senki sem nyúlt hozzá. Indák borították a rózsabokrokat, gyomok kúsztak a kőlapok között, és egy kiszáradt szökőkút úgy nézett ki, mint egy bezárt száj.

Clara térdelt, kölcsönkért kesztyűben, és egy napóra körül tépkedte a gyomokat.

„A kertész ezért fizet” – mondta Rodrigo a kapuból.

Felnézett. Egy koszfolt volt az arcán.

„Túl sok a munkája, uram. Nekem pedig túl sok az időm.”

Ránézett a napórára. A felirat így szólt:

„Csak a nappali órákat számolom.”

– Esteban kedvelte ezt a kertet – mondta, meglepődve, hogy a lány kimondta –. Azt mondta, ez az egyetlen hely a házban, ahol a kő nem mindig győzedelmeskedik.

Klára nem szakította félbe.

–Ő ültette azokat a fehér rózsabokrokat anyámmal. Ő szellemrózsáinak hívta őket.

A száraz ágak között egy apró, fehér virág kapaszkodott.

Klára ránézett.

– Talán csak segítségre van szükségük, hogy újra lélegezni tudjanak.

Nem sajnálta. Munkát ajánlott neki.

Rodrigo értette ezt a nyelvet.

Másnap Clara új eszközöket talált egy padon: ollókat, a saját méretű kesztyűket és egy nyitott könyvet a rózsaápolásról.

Nem volt semmiféle cetli.

Nem volt rá szükség.

Így kezdődött egy csendes együttműködés. A nő megtisztított, megmetszett és elvetette a magokat. A férfi szalmát hagyott a palánták védelmére, új cserepeket, magokat és hasznos oldalaknál kinyitott könyveket. A kutyák boldog kísérőkként követték a kertben.

És ahogy a kert lélegzett, úgy lélegzett a ház is.

Doña Isabel hálával és félelemmel nézte mindezt.

A fia úgy nézett Clarára, ami egy hölgy társaságához nem illett. Nem múló vágy volt ez. Valami rosszabb a világ szabályai szerint: egy valódi szükséglet.

Aztán levél érkezett Doña Amalia Villaseñortól. Renata vissza akart térni.

Doña Isabel megértette az üzenetet: még mindig van esély arra, hogy fiát a helyes útra terelje. A Villaseñor családdal kötött szövetség megmentené a család hírnevét. Clara békét hozott, igen. De botrányt is hozhat.

Hideg döntést hozott.

Újra meghívta Renátát.

A hír úgy hullott Santa Aureliára, mint a dér a friss hajtásokra.

Renata bőröndökkel, egy szobalánnyal, színes selymekkel és a korábbi megaláztatásából újraéledt mosollyal érkezett. Ezúttal távolságot tartott a kutyáktól, de Trueno és Sombra teljesen tudomást sem vett róla, odamentek Clarához, és mindenki előtt leült a lábához.

Renata mosolya megfeszült.

Napokig próbálta Rodrigót megnyerni zenével, ragyogó beszélgetésekkel és kiszámított nevetéssel. Rodrigó távolságtartó udvariassággal válaszolt. Figyelme máshol járt: a könyvtárban, a kertben, a semmit sem kérő nőben.

Egyik este, egy elviselhetetlen vacsora után, Clara bement a könyvtárba csendet keresve. Rodrigo ott állt a tűz mellett.

„Nagyon energikus” – mondta.

– Ez egy ostromgép – felelte.