Klára önkéntelenül is elmosolyodott.
– Úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy elfoglalja az erődöt.
– Majd rájössz, hogy magasak a falak.
Másfajta csend uralkodott.
– Azt hiszi, a díj egy cím és egy vagyon – mondta Rodrigo, és közelebb lépett. – De a díj a béke. És fogalma sincs, mit jelent ez a szó.
Intenzíven nézett rá.
– Úgy teszel.
Clara úgy érezte, hogy a szíve a torkában kalapál. Egy pillanatra ott akart maradni, a férfi közelében, és hinni abban, hogy egy szegény pap lánya több lehet, mint pusztán hasznos jelenlét.
De hátrált.
– Doña Isabel keresni fog engem. Jó éjszakát, márki úr.
Elmenekült, mielőtt a remény vakmerővé tette volna.
A robbanás 3 nappal később történt, a főcsarnokban.
Renata kritizálta a vadvirágokat, amiket Clara a kandalló fölé helyezett.
– Egy fűszernövénycsokor furcsán mutathat a konyhában – mondta dühös mosollyal –, de egy ilyen rangú házban a kifinomultság hiányát sugallja.
Clara folytatta a kendő varrását Doña Isabelnek.
Rodrigo, az ablaknál állva, nyugodt hangon szólalt meg:
–Szerintem őszinték. Ellentétben a ház néhány más dekorációjával.
Renata elsápadt a dühtől.
Aztán kikotyogta az egészet.
– És te! – kiáltotta, és Clarára mutatott. – Szentséges arccal és kopott ruhával. Azt hiszed, senki sem veszi észre, mit művelsz? A könyvtárban bujkálsz, szolgaként mászkálsz a kertben, és alázatot színlelsz, hogy beférkőzz egy olyan ember szívébe, aki soha nem tartozhatna hozzád.
A szoba megdermedt.
Doña Isabel dühösen felállt.
– Elég volt, Villaseñor kisasszony.
– Elég? – Renata megvetően felnevetett. – Alkalmazott. Fizetett társ. És hagytad, hogy úgy viselkedjen, mintha ő lenne a ház úrnője.
Ez megbocsáthatatlan volt.
Doña Amaliát behívták. A bocsánatkérés túl későn érkezett, és nem fogadták el. Kevesebb mint egy óra múlva a Villaseñor család hintója örökre elhagyta Santa Aureliát.
De a kár már megtörtént.
Doña Isabel sápadtan Clarára nézett.
– Szerintem az lenne a legjobb, ha elmenne.
Clara úgy érezte, mintha kiürülne körülötte a világ.
-Azok?
– A helyzet lehetetlenné vált. Adok egy jó ajánlást és egyévi fizetést.
Rodrigo úgy fordult az anyja felé, mintha nem ismerte volna fel.
– Egy másik ember közönségességéért bünteted meg.
– Én védem ezt a házat – mondta Doña Isabel elcsukló hangon. – Én védem a nevedet.
Clara ekkor megértette. Ő volt a probléma. Ő volt a darab, amit eltávolíthattak, hogy a tábla újra jól nézzen ki.
Felállt.
– Értem, asszonyom. Inkább ma szeretnék elmenni.
Nem nézett Rodrigóra. Ha így tett volna, nem tudta volna megőrizni azt a kevés méltóságát sem, ami még megmaradt.
Emelt fővel távozott.
Azon az éjszakán Santa Aurelia ismét sírbolttá változott.
A kutyák nem ettek. Árnyék vonyított Clara üres szobájának ajtaja előtt. Mennydörgés lefeküdt a könyvtárban a könyv mellé, amit Clara egy préselt virággal megjelölt.
Rodrigo hideg folyosókon sétált.
Hajnalban megparancsolta, hogy nyergeljék fel fekete lovát.
– Készítsd elő a legjobb szobát – mondta a komornyiknak. – Gyújts tüzet az egész házban. Azt akarom, hogy Santa Aurelia melegben legyen, mire visszatérek.
Clarát egy egyszerű pátzcuaroi fogadóban találta, amint egy ablaknál ült, mozdulatlan kézzel és fáradt szemmel egy kesztyűt foltozott.
Amikor kinyitotta az ajtót és meglátta, nem szólt semmit.
Bement a kis szobába. Túl nagynak tűnt ahhoz a helyhez képest.
– A kutyák hiányolják – mondta.
Clara erőtlen, szinte könnyes nevetést hallatott.
– A kutyákért jöttél?
– Nem. De könnyebb volt velük kezdeni.
Lépett egyet.
– Hiányzik.
Klára lesütötte a tekintetét.
– Excellenciád, nem szabad…
– Anyám tévedett. Én is, amiért hagytam, hogy elvigyék a házból, amit megmentettél.
Megrázta a fejét.
– Nem az én házam volt.
– Igen, az volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy Trueno úgy döntött, leülhetsz mellé. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kert újra virágba borult. Attól a pillanattól kezdve, hogy a bátyám már nem érezte magát kísértetnek, és egy elviselhető emlékké vált.
Rodrigo hangja alig tört meg.
– Esteban imádta volna azt a nőt, aki türelmes volt a rózsáival.
Klára ekkor sírt.
Óvatosan megfogta a kezét.
– Nem azért jöttem, hogy anyám társaként kérjelek vissza. Nem is alkalmazottként. Azért jöttem, hogy Santa Aurelia úrnőjeként kérjelek vissza.
Lélegzetvisszafojtva bámult rá.
– Mit mondasz?
– Gyere hozzám feleségül, Clara. Nem a kutyákért. Nem hálából. Nem szánalomból. Azért gyere hozzám feleségül, mert amikor nem vagy itt, ez a ház újra fojtogat. És én is.
– A társadalom majd megszólal.
„Hadd beszéljen. Már egy évet elpazaroltam a hallgatás hallgatásával. Nem fogom az életemet a félelem hallgatásával pazarolni.”
Klára remegett.
– Egy szegény pap lánya vagyok.
– És én egy márki vagyok, aki nem tudta, hogyan kell élni, amíg meg nem tanítottad neki, hogyan kell gyomokat eltávolítani egy halott kertből.
Könnyein keresztül mosolygott.
– Ez nem hangzik túl nemesnek.
– Ez a legnemesebb dolog, amit valaha életemben mondtam.
Klára egyetértett.
Amikor visszatértek, Doña Isabel várta őket a bejáratnál. Egyetlen éjszaka alatt megöregedett. Amikor meglátta Clarát, lehajtotta a fejét.
– Bocsáss meg – mondta –, árnyékként hoztalak ide, és nem ismertelek fel benned, hogy te vagy a fény.
