Amikor a zene recsegni kezdett, a három ember úgy nézett egymásra, mintha ablakot nyitottak volna ki.

Rocío visszaadta a rádiót, és megkérdezte Elenát, hogy szeretné-e hallgatni.

Az idős asszony egyetértően bólintott.

Egy keringő szólt.

Elena lehunyta a szemét, de ezúttal nem tűnt hiányzónak. Ujjai gyengéden kopogtattak egy ritmust a takarón.

„A férjem rossz táncos volt” – mondta később. „Mindig számolta a lépéseket, és a lábujjamra lépett, amikor valaki üdvözölte.”

Rocío elmosolyodott.

– Nos, a képen úgy tűnik, jól érezted magad.

– Mulatságosnak találtam, mert leszidnám, és ő megint megtenné.

Az idős asszony röviden felnevetett, meglepődve a saját nevetése hallatán. Aztán Mateo felől érdeklődött. Rocío megkereste a fényképet, és elmondta, hogy ő javítja a szomszédok telefonjait, bár még sok mindent kell tanulnia.

Elena óvatosan tartotta a képet.

– Neki vannak a szemei.

Rocío még egy pillanatig maradt. Amióta megérkezett, most először kérdezte meg valaki, hogy mit hagyott maga után.

Marina másnap vette észre, hogy a készüléket elmozdították. Amikor Rocío a szünetében misére indult, megállította a kapunál.

– Nyisd ki a táskádat.

-Mert?

„Mr. Ernesto holmijaihoz nyúlnak. Figyelnem kell, mi kerül ki belőle.”

Rocío Juliánra és a kertészre, Don Felipére nézett. Egyikük sem avatkozott közbe.

Marina elővett egy pénztárcát, egy rózsafüzért és Mateo fényképét. Lassan átkutatta a zsebeit. Nem talált semmit, és nem kért bocsánatot.

Rocío sírva sétált le a faluba. Kabátjában egy dallistát vitt magával, hogy ha lesz ideje, más felvételeket is kereshessen.

Még mindig maradni akart.

16-án Marina megjelent a konyhában egy üres bársonydobozzal.

– Don Ernesto órája eltűnt.

Egy zsebóra volt, a fedelére az EM monogramot vésték. Az irodában tartották egy fiókban, amit Marina zárva tartott.

Összeszedte a botot, és letette a dobozt az asztalra.

– Húsz éven át semmi sem hiányzott. Egészen mostanáig.

Rocíóra nézett.

– Ki kutatta át a férfi holmiját?

– A felvételek, igen. Az órához hozzá sem nyúltam.

Marina keresztbe fonta a karját.

– Egy bőrönddel a csuklóján érkezett, nem tiszteli a szabályokat, és oda megy, ahová nem kellene. Mit akar, hogy gondoljunk?

Rocío keresett valakit, aki elkaphatja a tekintetét. Teresa szeme könnyes volt, de nem szólt semmit. Don Felipe mondani akart valamit, de elhallgatott, amikor Marina felé fordult.

Aztán ellenőrizték Rocío szobáját. A bőrönd kiürítése, a matrac felemelése és a ruhák kirázása után az óra nem jelent meg.

Marina megtalálta a dallistát.

– Figyelembe véve, mi van ebben a házban.

– Ezek csak dalok. Semmi több.

Az adminisztrátor felhívta Alonsót. Monterreyben volt, és egy építkezésen oldott meg problémákat.

– Nincs erre időm. Tedd, amit szükségesnek tartasz. Majd átnézzük, ha visszajövök.

Rocío a saját búcsúját hallotta a folyosóról.

Szombatig volt ideje távozni.

A szobájában üzenetet kapott Mateótól. A férfi a lány által küldött pénzből fizette ki a kurzus regisztrációs díját.

Rocío a mellkasához szorította a telefont. Arra gondolt, hogy üres kézzel tér vissza, és egy olyan vádat cipel magával, amit nem tudott lerázni magáról.

Azt válaszolta, hogy büszke rá. Aztán elkezdte hajtogatni a ruhákat.

Mateo pár perccel később felhívott. El akarta mondani neki, hogy kölcsönkapott egy számítógépet, hogy gyakorolhasson rajta.

Rocío megtörölte az arcát, mielőtt válaszolt, mintha a fia látná.

Jól vagy, anya?

– Fáradt vagyok. Sok itt a munka.

A fiú hallgatott.

– Ha vissza akarsz jönni, megteheted. Találtam egy másik módot a tanulásra.

Rocío egy inget szorított a térdéig. Azért utazott, hogy lehetőségeket adjon neki, és most ő próbálja meg felkínálni neki azokat.

„Nem kell megoldanod a problémáimat, fiam. Csak folytasd a tanfolyamot.”

Miután elbúcsúzott, egy időre abbahagyta a pakolást. Kevésbé fájt az elveszett pénzre gondolni, mint elképzelni, ahogy Mateo megtudja, hogy anyjának bármilyen megaláztatást el kell viselnie, hogy segítsen neki.

A ház másik végében Elena valamit tartott a takaró alatt.

Egy halk ketyegő hang törte meg a csendet.

Teresa másnap reggel fedezte fel, amikor lehajolt, hogy megigazítsa a takaróját. Egy aranylánc kandikált ki az ujjai közül.

Elena felébredt, és a mellkasához nyomta az órát.

– Még ne mondd el Marinának.

A szakács leült mellé.

– Doña Elena, emiatt kirúgják Rocíót.

Az idős asszony sírni kezdett.

A keringőt kérte Ernesto, amikor 1972-ben táncolni hívta. Miután meghallotta, Elena nem tudott aludni. Eszébe jutott, hogy van kulcsa az irodához, és a székében ülve odament.

Szerette volna újra hallani az órát. Hogy újra hallja a ketyegést, ami a férjét kísérte, amikor leült mellé olvasni.

„Amikor meghallottam a vádat, megijedtem” – vallotta be. „Mindenki itt rólam beszél. Azt hittem, ha azt mondom, hogy egyedül mentem ki, akkor úgy döntenek, hogy már nem tudom, mit csinálok.”

Teresa befogta a száját. Aztán elmondta, amit hónapokig hallgatott.

A többi gondozó nem azért ment el, mert Elena elviselhetetlen volt. A tiltások, a feddések és a hibázástól való állandó félelem miatt mentek el.

–Láttam, mit tettek Rocíóval, és nem is védtem meg. Szükségem volt az állásra. Ez nem veszi el a szégyenérzetemet.

Elena a fényképére nézett.

– Hívd fel.

Rocío duzzadt szemekkel érkezett. Elena kinyitotta a kezét.