Amikor a gondozó meglátta az órát, a komódra kellett támaszkodnia.

– Magamban hordoztad a félelmemet – mondta az idős asszony. – Elbújtam, miközben téged vádoltak. Bocsáss meg.

Rocío sírva fakadt, anélkül, hogy válaszolni tudott volna.

„Ma nem kell megbocsátanod nekem. De nem fogsz úgy elsétálni, mint egy tolvaj. Beszélni fogok a fiammal, egyenesen a szemébe nézve.”

Ugyanazon a napon Elena felhívta Marinát, és követelte, hogy Rocío ápolja újra. Az igazgató tiltakozott, de Elena nem mozdult.

A következő hetekben a ház elkezdett megváltozni.

Az idős asszony választotta ki, mikor húzza szét a függönyöket. Zenét kért, történeteket mesélt, és kijavította Rocíót, amikor megpróbált tánclépéseket utánozni a vállának mozgatásával.

Beleegyezett abba is, hogy a teraszon ebédeljen. Teresa hozta a tányérokat, és ott maradt, hallgatva, ahogy a tóról és az Isthmus-szoros piacairól beszélgetnek.

Elenának továbbra is szüksége volt ellátásra, segítségre a szállításaival és a kezeléseivel kapcsolatban. Most már részt vett a döntéshozatalban, és Rocío szükség szerint konzultált az őt ellátó személyzettel.

Marina távolról figyelte. Továbbra is meg volt győződve arról, hogy valakinek helyre kell állítania a rendet.

Ezért hívta fel Alonsót aznap délután.

És ezért nyitotta ki az ajtót, abban a reményben, hogy tragédiát fog találni.

A függönyök tárva-nyitva voltak. A rádióból keringő szólt, Rocío lassan áttolta a székét a nyitott téren, Elena pedig a ritmusra emelte a kezét.

Pont úgy nevetett, mint a fotón.

-Anya!

Rocío megállította a széket. Az öröm eltűnt az arcáról.

Marina Alonso mögött lépett be.

–Látod? Az anyja úgy bánt vele, mint egy játékkal. És az óra még mindig nem járt ott.

Alonso Rocíóra nézett. A lány lesütötte a szemét. Túl sokat magyarázott el anélkül, hogy bárki is meghallgatta volna.

Aztán Elena megszólalt.

– Kérlek, kapcsold ki egy pillanatra a zenét.

Elővette a láncot a zsebéből, és hagyta, hogy az óra megcsillanjon a fényben.

– Én vettem el.

Marina mozdulatlan maradt.

Elena elmesélte, mi történt, zavarát nem leplezve. Alonso letérdelt mellé.

– Miért nem hívtál fel?

Az anyja megsimogatta az arcát.

– Mert minden alkalommal, amikor hívtalak, elfoglalt voltál. Már nem tudtam, mikor van jogom rád szorulni.

Alonso lehajtotta a fejét.

Marina megpróbálta megvédeni magát.

– Csak meg akartam védeni őt.

– Tudom. De már nem kérdeztél róla. Régebben néha csendet kértem. Te pedig örök szabályt csináltál belőle.

Elena visszafordult a fiához.

– És Rocíót megalázták, miközben mindenki nézte.

Teresa előrelépett. Elmesélte a táskája átkutatását, a gúnyolódásokat, és azt, hogyan javították meg a rádiót. Julián minden szót megerősített.

Alonso felállt és Marinára nézett.

– Bizonyítékok nélkül vádaskodtál. Kérdés nélkül engedélyeztem az elbocsátást. Nem fogom a felelősségemet a tiéd mögé rejteni.

Aztán odalépett Rocíóhoz.

– Bocsánatot kell kérnem ugyanazok előtt az emberek előtt, akik hallották a vádat. Beszélni fogok az ügynökséggel is, hogy világossá tegyem, nem lopott semmit.

Rocío letörölte a könnyeit.

–Szükségem volt valakire, aki higgyen nekem, mielőtt megtaláltam az órát.

Alonso bólintott.

—Igazad van.

Elena megfogta Rocío kezét.

– Most már folytathatjuk. A dal közepén félbeszakítottak minket.

A rádió újra játszani kezdett.

Alonso az anyja mellett maradt, és nézte a nevetését anélkül, hogy sietett volna felvenni a telefont.

Mielőtt szerződéshosszabbítást ajánlott volna neki, beszélt Rocíóval a munkakörülményeiről. A nő szüneteket, világos munkaköri leírásokat kért, és azt, hogy úgy látogathassa meg Mateót, hogy közben nem érzi majd úgy, hogy elhagy valakit.

„Jól tudok gondoskodni az anyjáról, és közben a saját gyermekem anyja is lehetek” – mondta.

Alonso beleegyezett. Rocío felhívta a nővérét, ellenőrizte a menetrendet, és úgy döntött, hogy marad. Amikor az ügynökség írásban megerősítette, hogy a vádat visszavonták, Rocío elmentette az üzenetet. Szerette volna, ha lenne valami, ami az igazságot mutatja, valamint egy emlékeztető arra, hogy mindenki a földre néz.

Azon az estén Alonso lemondott egy utat, és anyjával ült a teraszon. Elena azt mondta neki, hogy azért hagyta abba a függönyök felhúzását kéregetni, mert minden kérés vitába torkollott arról, hogy mi a legjobb neki.

Emlékezett rá, hányszor fizetett már számlát, és hívta fel Marinát, abban a hitben, hogy ezzel már jelen volt.

„Nem tudom, hogyan pótoljam ezt az időszakot” – ismerte be.

– Maradj még egy kicsit holnap. Nem kell ma mindent bepótolnod.

Alonso fogott egy széket, és közelebb húzta. A beszélgetés addig folytatódott, amíg kihűlt a levegő, majd az anyja be nem engedte.

Marinát nem rúgták ki. Elena megkérte, hogy maradhasson, de felhagyott a gondozásával és Rocío felügyeletével kapcsolatos döntések meghozatalával. A további foglalkoztatása bocsánatkérést és más bánásmódot igényelt.

Napokba telt, mire megtalálta a szavakat. Végül bekopogott a gondozó ajtaján.

–Összetévesztettem az örömüket a tiszteletlenséggel. És azzal, hogy meg akarnak dolgozni egy lehetőségért, hogy kihasználhassanak minket. Igazságtalan voltam.

Rocío hallotta őt.

– Békében akarok dolgozni. Nem akarom úgy érezni, hogy minden reggel be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok rossz ember.

Marina egyetértett. Nem lettek azonnal barátok. A bizalom apróságokkal kezdődött: engedélyt kértek, a dolgokat visszatették a helyükre, és már nem javították ki valakinek a hangját csak azért, mert másképp hangzott.