A milliomos cowboy hallotta, ahogy az özvegy kopott ruháját gúnyolják; következő tettére mindannyian szóhoz sem jutottak.
– Két centtel lemaradt a témáról, asszonyom.
Leonor Sandoval ismét megszámolta a pulton lévő érméket. Odakint a novemberi szél port kavart Santa Lucía del Río főutcáján. 1888-at írtunk, és aznap reggel a hideg mintha áthatolt volna a ruháján.
– Akkor csak a zabpelyhet és a vajat veszem, Don Tomás.
Egy nevetés hallatszott a háta mögött.
– Két éve özvegy, és még mindig ebben a ruhában jár ki az utcára – jegyezte meg Doña Amalia Robles. – Bár feltételezem, hogy a napszámos munka nem hagy időt az illem megőrzésére.
Leonor felismerte a bankár feleségének hangját. Nem fordult meg. Összeszedte a vásárolt holmiját, miközben a nő egy tekercs piros flanelinget simogatta.
– Négy peso méterenként. Importált – mondta Amália –. Vannak olyan anyagok, amelyeket nem akárkinek készítenek.
– Szép – felelte Leonor. – Biztosan jól fog állni neki.
„Ahhoz, hogy valami ilyesmit véghezvigyél, státuszra és jelenlétre van szükséged, kedvesem. A csodálat nem elég.”
A társa hangosan felnevetett.
Leonor lenézett repedezett kezeire.
– Ki gondolta volna, hogy Sandoval kapitány unokája? – tette hozzá Amalia. – Háborús hős, mondják. Milyen kár így végezni.
Ez arra késztette, hogy megálljon.
A nagyapja fillérek nélkül halt meg, de soha nem engedte, hogy egy éhes ember felszálljon az asztalától. Leonor ki akarta mondani. Tudta azonban, hogy bármilyen válasz csak újabb szórakozás forrása lenne azoknak a nőknek.
Elvette a zsákot.
A bolt hátuljából egy férfi letette a pultra az imént levett kalapját.
– Don Tomás, mennyi piros flanelinged van?
A kereskedő kiegyenesítette a hátát.
– Két teljes tekercs, Don Rafael.
– Mindkettőt elviszem.
Amália kinyitotta a szemét.
– De venni akartam egy kabátot.
Rafael Beltrán mosolytalanul nézett rá.
– Bőven volt ideje megrendelni, miközben gúnyolódott valakin, aki ételt vásárolni jött.
Leonor elment, mielőtt a férfi odaérhetett volna. Nem akarta, hogy az idegen észrevegye remegő száját.
Rafael nézte, ahogy a zsákkal a karjában elsétál.
A Las Encinas ranch tulajdonosa volt, bár Santa Lucíában kevesen ismerték üzleti ügyeinek mértékét. Éveket töltött utazással, és miután eltemette feleségét, Teresát, visszatért a völgybe.
Ettől kezdve fáradhatatlanul dolgozott, és csak akkor szólalt meg, ha feltétlenül szükséges volt.
– Lehetetlenné teszik az életét – mormolta Don Tomás, miközben becsomagolta a kendőt. – A férje meghalt, mivel tartozott a banknak. Amennyit tud, fizet, de Don Ernesto mindig talál egy újabb összeget, amit kiszámlázhat neki.
Rafael elfordította a fejét.
– Ernesto Robles?
A boltos bólintott.
– Még három hónap, és elveszi a tanyáját.
Rafael ismerte azt a birtokot. Egy szerény földterület, egy vályogház és egy patak, amely még a száraz nyarakban is folyamatosan csörgedezett.
Hetek óta egy új vasútvonal terveit vizsgálgattam.
Emlékezett a névre, amely az egyetlen vízvételi hely mellé volt írva.
Sandoval.
Amikor megérkezett a házhoz, Leonor egy tyúkot talált a konyhában, és egy új lyukat a tűzhely mellett.
Letette a bevásárlást, kivitte az állatot, és egy lábast tett a szivárgó alá. Aztán leült a banki bizonylat elé.
Tizenkét pesót fizetett az előző hónapban.
A legutóbbi értesítés szerint tizenhéttel többel tartozott, mint korábban.
A férje, Andrés, akkor vette fel a kölcsönt, amikor egy betegség az állatállomány nagy részét elpusztította. Hónapokkal később elpusztult, miután egy hegyi úton egy szekér alá zuhant.
Leonor örökölte az adósságot és egy hallgatag házat.
Attól kezdve magokat vetett, csirkéket tenyésztett és varrt, amíg az olajlámpa fénye fejfájást nem okozott.
Azon a délutánon, amikor hintót hallott, kiment, azt gondolva, hogy jönnek érte.
Rafael egy flanelinget cipelő munkás kíséretében jött le.
– Sandoval asszony, szeretnék állást ajánlani önnek.
– Ha a földért jön, akkor az nem eladó.
– Pólókért jöttem.
Összeráncolta a homlokát.
„Negyven munkásom van, akiknek téli ruhára van szükségük. Don Tomás biztosított róla, hogy jobban varrsz, mint bárki más a völgyben.”
Leonor a szövetre nézett.
– Nincs szükségem a szánalmadra.
–Olyan varratokra van szükségem, amik nem nyílnak ki, amikor felemeled a nyerget.
Ez a válasz arra késztette, hogy alaposabban megvizsgálja.
Megbeszélték a méreteket, a határidőket és az árakat. Rafael beleegyezett, hogy előleget fizet és biztosítja az anyagokat.
– A maradék anyag még mindig a tiéd – tisztázta Leonor.
-RENDBEN.
Mielőtt elment, a patakra mutatott.
– Szerepel víz az írásaidban?
– A kőhatárig. Azt a nagyapám állapította meg.
– Láttál idegeneket a közelben?
Leonor két férfira emlékezett, akik hangszerekkel voltak a kezükben.
– Múlt héten. Azt mondták, hogy felmérik az utat.
Rafael hallgatott.
– Hozd be a számláidat holnap – mondta végül. – Ismerek egy ügyvédet Saltillóban, aki itt van valamilyen családi ügyben. Talán el tudja magyarázni neked a vádakat.
Leonor habozott.
– Nem engedhetem meg magamnak a konzultációt.
– Mielőtt bármit is eldöntenénk, megkérdezhetjük tőle, mennyit kér.
A férfi most először ajánlotta fel neki a segítségét anélkül, hogy elvette volna tőle a választás lehetőségét.
Elfogadta.
Matilde Fuentes ügyvéd csaknem egy órán át nézte át a számlákat.
Leonor az ablaknál maradt, és egy zsebkendőt csavart.
