„Vannak itt olyan kifizetések, amelyeket nem teljesítettek” – mondta Matilde. „És ezek a büntetések nincsenek felsorolva a férjeddel kötött szerződésben.”

– Don Ernesto szerint ezek adminisztratív költségek.

– Attól, hogy nevet adunk nekik, még nem lesznek helyesek.

Rafael, aki az ajtóban állt, összeszorította az állkapcsát.

Leonor először megkönnyebbülést érzett, majd váratlan szégyent.

– Rá kellett volna jönnöm.

Matilde felnézett.

– Megőrizted a nyugtákat. Ennek köszönhetően be tudjuk bizonyítani.

Még aznap reggel elmentek a bankba.

Ernesto Robles mosolyogva üdvözölte őket, de mosolya eltűnt az arcáról, amint meglátta a dossziét.

Megpróbált késedelmekről, kockázatokról és kötelezettségekről beszélni. Matilde minden egyes nyugtát elé tett.

Végül a tényleges adósság sokkal alacsonyabbnak bizonyult.

Leonornak ennek ellenére sem volt módja fizetni érte.

– Megelőlegezem ezt az összeget – ajánlotta fel Rafael. – Kamat nélkül, külön dokumentummal. A földjét nem fogom fedezetként használni.

A nő ránézett.

-Mert?

– Mert valaki megtévesztéssel megpróbálja elvenni tőle.

Leonor a varrással töltött estékre gondolt, a tojásokra, amiket nem evett meg, hogy eladhassa őket, és a cérnára, amit nem tudott megvenni.

– Visszaadom – mondta.

–Tűzzek ki egy határidőt, amit be tudok tartani – vágott közbe Matilde.

A fizetés Leonor jelenlétében történt. Átvette a fizetési elismervényt és a jelzáloghitel törléséhez szükséges dokumentációt.

Ernesto olyan erővel pecsételte le az aláírását, hogy elszakította a papírt.

Ahogy távozott, Leonor megállt a lépcsőn.

– Nem tudnál most kirúgni?

Matilde a tekintetét fogta.

– Nem az adósság miatt.

Rafael megjegyezte a válasz pontosságát.

Már csak az kellett kideríteni, hogy mit keresnek a patakban lévő férfiak.

A következő napokban Leonor olyan energiával dolgozott az ingeken, amiről már el is feledkezett.

Felbérelte a szomszédját, Jacintát, akinek a férje hónapok óta beteg volt. Ketten varrtak az ablaknál, és minden ruhadarabot ellenőriztek, mielőtt összehajtották volna.

Rafael néhány délutánt rendelések átvételével töltött.

Soha nem lépett be kopogás nélkül. Néha egy másik munkás méreteit vitte magával; máskor egy-egy javításra szoruló alkatrészt.

Egyik délután Leonort fehér ingen sírva találta.

Megállt a küszöbön.

– Andrésé volt – magyarázta –, gombok keresése közben találtam.

Rafael levette a kalapját.

–Még mindig megvannak Teresa kesztyűi.

Leonor ránézett.

– A felesége?

Bólintott.

–Vannak napok, amikor úgy tűnik, hogy csak akkor találom meg, amikor hazaérek.

Nem próbálták könnyű mondatokkal vigasztalni magukat.

Ahogy a fény eltűnt a teraszról, kávéztak.

Amikor Rafael elment, Leonor rájött, hogy egy órát töltött Andrésről való beszélgetéssel anélkül, hogy úgy érezte volna, bocsánatot kellene kérnie azért, mert megemlékezett róla.

Két nappal később fémes csattanásra ébredt.

Először azt hitte, hogy kinyílt egy zsalugáter. Aztán hangokat hallott a patak mellett.

Egy kendővel takarta el magát, és kikukucskált a sötétségből.

Két férfi ásott a kőkerítés körül.

Az egyik zseblámpát tartott a kezében. A másik egy rúddal ütögette az alját.

Leonor elvette nagyapja régi puskáját, de nem ment ki szembeszállni velük. Felébresztette Jacintát, aki az éjszakát ott töltötte, hogy befejezze a rendelést.

–Menj segítségért a karám kapuján keresztül.

Aztán kinyitotta az ablakot.

– Szállj le arról a szikláról!

A férfiak megdermedtek.

„Önkormányzati ügy” – válaszolta az egyik. „Menj be a házadba.”

– Akkor gyere vissza napközben egy paranccsal.

A legmagasabb feléje lépett.

Leonor lövés nélkül emelte fel a fegyvert.

A férfi megállt, de társa elkezdte körbejárni a házat.

Leonor néhány másodpercig csak a saját lélegzetét hallotta.

Aztán egy fény jelent meg az ösvényen.

Mateo, a Las Encinas-i házvezető, Jacintával és két szomszédjával volt. Éppen egy közeli kerítést ellenőrizett, amikor a nő megtalálta.

A behatolók megpróbáltak elmenekülni. Az egyik megbotlott az általa ásott árokban; a másik megdermedt, amikor körülvették.

Senki sem adott le egy lövést sem.

Amikor Rafael megérkezett, Leonor még mindig az ablaknál volt, és képtelen volt leengedni a karját.

Megvárta, míg a nő átadja a puskát.

–Vége van.

Aztán remegni kezdett.

A letartóztatott férfi zsebében találtak egy vázlatot, amelyen a patak Leonor telkén kívülre került.

Emellett egy Ernesto Robleshez köthető cég pecsétjével ellátott munkamegbízást is magánál hordott.

Hajnalban a helyi hatóság előtt mindkét férfi beismerte, hogy fizettek nekik a kő elszállításáért és más táblák kihelyezéséért egy ellenőrzés előtt.

Vallomásait tanúk jelenlétében rögzítették.

Matilde kérte a vázlat és a parancs megőrzését.

„Ez már nem a pletykákról fog szólni” – mondta.

A bankban tartott találkozóra délben került sor.

Ernesto felállt, amikor Leonor, Rafael, Matilde és az önkormányzati képviselő beléptek.

– Ez üldöztetés.

– Ez egy nyomozás – felelte Matilde.

Amália a férje íróasztalánál állt. Amikor meglátta Leonort, összeszorította a száját.

Ernesto tagadta, hogy elrendelte volna a határmódosítást. Később azt állította, hogy alkalmazottai félreértették az utasításokat.

Végül elvesztette a türelmét.

„A vasútnak szüksége van arra a vízre! Így vagy úgy, de el kell adniuk. Nem fogják megállítani a fejlődést néhány csirke és egy vályogház miatt.”

Rafael egy mappát hagyott az asztalon.

– Ki mondta önnek, hogy a cég meg akarja venni ezt a telket?

Ernesto habozott.

– Ezek üzleti ügyek.

– Az új vonalat egy olyan cég tőkéjéből építik, amelynek az elnöke vagyok. Egyik képviselőjük sem bízta meg őket ennek a földterületnek a megszerzésével.