A bankár a nyitott mappára nézett.

Rafael folytatta:

– Átnéztem az ajánlataikat. Azt tervezték, hogy szinte ingyen megveszik Leonort, majd elképesztő áron eladják nekünk a vízhez való hozzáférést.

A csend teljes volt.

Leonor lassan visszafordult felé.

Nem tudtam, hogy Rafaelnek köze van a vasúthoz.

Észrevette az arcán a változást.

Ernesto magyarázni kezdte, hogy mindent meg lehet oldani. Az önkormányzati képviselő félbeszakította: felelnie kell a bemutatott bizonyítékokért.

Ahogy távoztak, Amália félreállt, hogy Leonor elhaladhasson.

Ezúttal egyikük sem szólt egy szót sem.

Az utcán Leonor visszautasította Rafael felé nyújtott karját.

– El kellett volna mondania nekem.

– Akkor szándékoztam megtenni, amikor tudtam…

– Te kezdettől fogva tudtad a víz értékét. Én nem.

Rafael hallgatott.

– Az ingkészítés is a vállalkozás része volt?

-Nem.

– Biztosnak kell lennem benne.

Ezek a szavak jobban fájtak neki, mint egy vád.

Rafael bólintott.

—Igazad van.

Nem követte, amikor elsétált Matilddal.

Három nappal később megérkezett az írásos ajánlat.

A cég csak a mozdonyok ellátásához szükséges hozzáférést kérte bérbe adni. A földterület Leonoré maradt volna. Először a házához, az állataihoz és a terméséhez biztosított volt a víz.

Tíz éven keresztül évente hatszáz pesót ajánlottak fel.

A dokumentumhoz Rafael üzenete is tartozott:

„Konzultálj azzal, akit megfelelőnek tartasz. Nem tartozol nekem kedvező válasszal. A kölcsön és az ingek nem ettől a döntéstől függenek.”

Leonor megkérte Matilde-ot, hogy vizsgálja meg az összes záradékot. Emellett beszélt egy másik tulajdonossal is, és független értékbecslést kért.

Útjavításokról és kártérítésről tárgyalt, ha a munkálatok károsították volna a termését.

A cég beleegyezett.

Amikor aláírta, nem érezte úgy, hogy valaki megmenti.

Úgy érezte, végre leülhet egy olyan asztalhoz, ahol számít a hangja.

Időben leszállította a negyven inget, és a kölcsön első részét visszaadta Rafaelnek.

Vita nélkül megszámolta a pénzt.

„A varratok kibírták” – jegyezte meg.

Leonor elmosolyodott.

– Figyelmeztettem, hogy jók lesznek.

Az Ernesto elleni nyomozás egész télen folytatódott. Más szomszédok is benyújtották a számlákat és panaszokat. Elmozdították a bankvezetői posztjáról, és számos vádpontot felül kellett vizsgálni.

Leonor nem vett részt a távozásán.

Éppen egy nagyobb varróasztal felszerelésével volt elfoglalva.

Jacintával közösen egy kis műhelyt nyitottak, amely a vasúttól és a szomszédos tanyáktól fogadta a megrendeléseket. Megjavította a tetőt, és végre elegendő cérnát vásárolt, hogy ne kelljen kibogoznia a régi ruhákat.

Rafael ismét meglátogatta, először óvatosan, majd olyan magabiztossággal, mint akinek már nem kell okot találnia.

Tavasszal együtt ültettek egy őszibarackfát a terasz mellé.

Hónapokkal később, egy szeptemberi délutánon, a még mindig sovány árnyékában ülve találta.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondta.

Leonor felhagyott a varrással.

– Mindezek után nyugodtan hívhatsz Leonornak.

Rafael elmosolyodott, most először ideges volt.

– Leonor, nem akarom, hogy hálából hozzám feleségül menjen.

– Akkor próbálj meg más okot mondani.

Röviden felnevetett.

– Mert szeretem. Mert sok szoba van a házamban, és egyik sem olyan élő, mint ez. Mert még azokon a napokon is szeretnék vele lenni, amikor nincs szüksége segítségre.

Leonor szeme megtelt könnyel.

– Lesznek napok, amikor szükséged lesz rá.

– Számítok rá.

Megfogta a kezeit.

– Akkor igen.

Akkor házasodtak össze, amikor elkezdődött a hideg idő.

Leonor egy egyszerű ruhát választott, amit Jacintával együtt varrtak. A szertartás után kinyitotta háza ajtaját, és megosztott egy étkezést azokkal, akik mellette voltak.

Mielőtt leült volna, meglátott egy kis csomagot a tányérja mellett.

Benne egy cérnatekercs és egy üzenet volt Rafaeltől:

– Mindazért, amit még meg kell tennünk.

Leonor az asztal túloldaláról nézett rá.

Kint haladt el a vonat. A patak tovább hömpölygött a kő mellett, amit senkinek sem sikerült megmozdítania.

Zsebre tette a cérnát, és a férje felé nyújtotta a kezét.