– Kérdezd meg tőle, hol akar aludni.

Jimena Amáliára nézett, abban a reményben, hogy a lány ismét beadja a derekát.

A hölgy összekulcsolta a kezét.

-Itt.

Később Jimena sírt a szobájában. Azt mondta, úgy érezte, ítélkeznek felette, hogy megpróbált rendet tenni a helyzeten, és hogy senki sem fogadta el, hogy hamarosan Tomás felesége lesz.

Közeledés nélkül hallgatta.

„Kereshetünk magunknak egy másik házat.”
„Nem kell semmit elvennünk anyámtól.”

– Itt szeretnék veled élni.

– Akkor itt tisztelned kell őt.

Jimena megígérte, hogy megteszi.

Napokig úgy tűnt, ezt teszi. Amalia ismét leült az asztalhoz. Beatriz kapott egy hívást, hogy látogassa meg. Chela abbahagyta az uzsonnája rejtegetését.

Tomás hinni akart ebben a javulásban. Négyszemközt beszélt az édesanyjával is, és megkérte, hogy hívja fel, ha ismét kellemetlenül érzi magát.

Jimena azonban taktikát váltott.

Állítólagos mulasztásokról kezdett beszélni.

– Ma többször is megkérdezte, hogy milyen nap van.

– Egy szarvasmarha-oltás időpontját kerestem – válaszolta Tomás.

Egy másik este arra utalt, hogy Amália bekapcsolva hagyta a gázt. Chela, aki éppen mosogatott, tisztázta, hogy a tűzhelyet aznap délután nem használták.

Másnap Jimena bejelentette a munkaidő csökkentését.

– Nem kell minden beszélgetésbe beleavatkoznod.

Chelának volt egy iskolába járó lánya, és szüksége volt a fizetésre. Ennek ellenére megkereste Tomást, és elmondta neki.

Tartotta magát az ütemtervéhez, és közölte, hogy minden személyzeti változást közvetlenül vele kell megbeszélni.

Aztán jött az utazás Durangóba.

A szarvasmarha-vásárlásról hónapok óta folyt a tárgyalás. Tomás öt napig nem volt ott. Felajánlotta, hogy elviszi az anyját, de a térdfájdalma miatt nehéz volt ennyi órát úton töltenie.

Chela beleegyezett, hogy marad éjszakára, Beatriz pedig elmegy, hogy társaságot nyújtson neki.

Jimena különösen figyelmes volt az indulás reggelén.

Amint a teherautó eltűnt, telefonált.

Chela hallotta a folyosóról.

„Pénteken fél hétkor kell érte menned.”
„A fiad tud erről.”

A munkás mozdulatlan maradt.

Aztán meglátott egy mappát az étkezőasztalon egy idősek otthonának címével. Jimena hetek óta készült a beköltözésre egy orvos segítségével, akit az apja ismert.

Azt mondta Amáliának, hogy rövid ideig kell ott maradnia, hogy kezelni tudják a térdét.

– Tomás szerint így a legjobb.
– Ne fáraszd több kérdéssel.

Chela megvárta, amíg kettesben marad a hölggyel.

– El akarsz menni?

Amália ágyán egy nyitott bőrönd volt.

„Maradni akarok.
” „De a fiam már eldöntötte…”

Chela Tomás telefonját kereste. Nem sikerült hívásokat felvenni. Eszébe jutott, hogy unokatestvérénél, Ramironál fog aludni, mielőtt folytatja az útját, és megtalálta a számát az irodai címjegyzékben.

Este 10 óra körül Tomás visszahívta.

Chela elmondta neki, amit tudott. Aztán átadta a telefont Amáliának.

Az anyja nem kérdezte meg, miért hazudott Jimena.

Valami rosszabbat kérdezett.

– Mióta akarsz már elküldeni anélkül, hogy tudnád, hogyan mondd el?

3. rész
Tomásnak a falnak kellett támaszkodnia.

– Soha nem akartam ezt, anya.

Amália hallgatott.

—Nem szervezünk szállást.
—Nem kell elhagynia otthonát.

A túloldalon hallotta, ahogy becsukja a bőröndöt.

Ez a kis hang jobban fájt neki, mint egy sikoly.

Ramiro elkísérte őt visszafelé, hogy felváltva vezessenek. Mielőtt elindult, Tomás megkérte Chelát, hogy maradjon az anyjánál. Fel is hívta a házat, és üzenetet hagyott benne, hogy mielőtt bármilyen áthelyezést végrehajtanának, beszéljenek személyesen Amaliával.

Éppen hajnalhasadáskor érkeztek.

Az anyja az ágy szélén ült, hajnal óta felöltözve.

Tomás térdelt le elé.

– Bocsáss meg, hogy nem láttam mindent korábban.

Amália megsimogatta az arcát.

– Olyan izgatottnak tűntél.

Lassan megrázta a fejét.

– Nem kellett szenvedned ahhoz, hogy boldog legyek.

6:30-kor egy motorzúgás hallatszott az udvaron.

Jimena kijött a szobájából, felöltözve, a mappáját a mellkasához szorítva. Amikor meglátta Tomást az ajtóban, megállt.

– Mit csinálsz itt?

– Várom azokat, akik anyukámért jönnek.

Egy sofőr és egy ápolónő szállt ki a furgonból.

Jimena visszanyerte a hangját.

„Van némi zavar.”
„Ez csak egy értékelés.”

A nővér átnézte a dokumentumait.

—Itt bentlakásos felvételt kértünk.

Tomás a menyasszonyára nézett.

Jimena kinyitotta a mappát, és kivett belőle egy papírlapot.

– Dr. Barragán felügyeletet javasolt.
– Ezt nem én találtam ki.

Amália megjelent a fia mögött.

– Melyik orvos?

Jimena odanyújtotta a dokumentumot Tomásnak, de ő nem fogadta el.

– Add oda neki.

A lepedő most először annak a személynek a kezében volt, akiről mindent eldöntöttek.

Amália lassan olvasott. Utalások voltak a dezorientációra és az egyedüllét nehézségeire.

Felnézett.

– Az az ember soha nem segített nekem.

A nővér közeledett.

– Fel akar menni a rezidenciára, asszonyom?

-Nem.

– Akkor leállítjuk az áthelyezést, és tisztázzuk a helyzetet a koordinátorral.

Jimena megpróbált közbelépni.

– Néha felidegesíti magát, ha megváltozik a megszokott rutinja.

Amália erősen tartotta a papírt.

„Fel vagyok háborodva, mert azt mondtad ezeknek az embereknek, hogy a fiam beleegyezett.”
„És azt mondtad nekem, hogy többé nem akar gondoskodni rólam.”

Tomás látta, hogy eltűnik az utolsó lehetőség is, hogy félreértésnek tegyen minden szándékát.

A nővér felhívta a rendelőjét. Miután elmagyarázta a helyzetet, megerősítette, hogy az áthelyezést nem hajtják végre. Mielőtt távozott, bocsánatot kért Amaliától a reggel okozott kellemetlenségért.

Amikor a teherautó elhajtott, Jimena Chela felé fordult.

– Mindezt te csináltad.