A munkás elsápadt, de nem hátrált meg.
– Telefonáltam.
Tamás az anyja mellett állt.
– A többit te szervezted meg, Jimena.
Letette a mappát az asztalra.
– El sem tudod képzelni, milyen nehéz belépni egy olyan házba, ahol minden egy másik nő körül forog.
Amália lehunyta a szemét.
Tomásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Az anyámról beszélünk.
„Mindig anyádról beszélünk.”
„A szobájáról, a barátairól, hogy mit csinált, mielőtt megszülettem.”
– Azt javasoltam, hogy éljünk külön.
Jimena a házra mutatott.
– És mindezt feladni?
Az ezt követő csend mindent megmagyarázott.
Jimena a veranda alatti vacsorákra, a veteményeskert melletti fényképekre és a tulajdonos leendő feleségével járó helyre vágyott. Amalia emlékeztette, hogy ez az élet nem vele kezdődött.
A hölgy leült.
„Megértettem volna, ha egyedül akarnak élni.”
„Amit nem értek, az az, hogy miért kellett úgy éreztetniük velem, hogy haszontalan.”
Jimena kinyitotta a száját, de nem talált olyan választ, ami ne hangzott volna rosszabbul.
Chela ezután a visszautasított látogatásokról, az elkerült étkezésekről és az állását fenyegető veszélyről beszélt. Amalia mindent megerősített anélkül, hogy felemelte volna a hangját.
Tamás a végéig hallgatott.
Aztán Jimena gyűrűjére nézett.
– Nem fogunk összeházasodni.
Sírni kezdett.
– Meg tudjuk oldani.
„Hónapokig kellett jól bánnod vele.”
„És amikor kértelek rá, terveket szőttél, hogy megszabadulj tőle.”
Jimena megpróbált odamenni hozzá. A fiú az anyjával maradt.
Megegyeztek, hogy az apja aznap reggel felveszi, és később összeszedik a többi holmiját. Nem dobáltak szét bőröndöket, és a munkások előtt sem leltek semmi különösre.
Amália már eleget látott jeleneteket.
A következő napokban egy ügyvéddel átnézték az idősek otthona által benyújtott dokumentumokat. Az orvos elismerte, hogy az ajánlását Jimena elmondása alapján írta, Amalia vizsgálata nélkül.
Úgy döntött, hogy feljelentést tesz.
– Azt akarom, hogy leírják, hogy senki sem kérdezett tőlem semmit.
Tomás elkísérte. Ezúttal hagyta, hogy a nő elmesélje, mi történt.
Könnyebbnek bizonyult lemondani az esküvőt, mint mindent rendbe tenni.
Egyik délután Amália a gyümölcstál előtt állt, amíg Chela meg nem nyújtott neki egy almát.
Újra megkérdezte, hogy meghívhatja-e Beatrizt.
Tomás dühöt érzett, de megtanulta, hogy ne olyan kérdésekben vezesse le, amelyekkel arra kényszerítené anyját, hogy vigasztalja.
Elkezdett teázni járni hozzájuk. Leült a nővel, és a telefonját az irodában hagyta. Amikor utaznia kellett, megbeszélték, hogyan tartják a kapcsolatot, anélkül, hogy a férfi helyette döntött volna.
Chela tartotta magát a beosztásához, és fizetésemelést kapott. Tomás a személyzet előtt megköszönte neki, hogy megszólalt, amikor ez az állásába kerülhetett volna.
Apránként visszatértek Amália zajai: a konyhafiókok, a rádió kora reggel, a vitái Beatrizzel arról, hogy mennyi piloncilló kell a fánkoknak.
A nevetése is visszatért.
Hónapokkal később megérkezett Tomás, és a nappaliban lévő karosszéket fonallal borítva találta.
Az anyja az ablak előtt telepedett le, a kötött ruhája a lábára tekerve.
– Átvettem a helyedet – mondta.
A kalapját az asztalon hagyta.
– Itt ülök.
Közelebb húzott egy széket, de Amália felemelte a kosarat a kanapéról, és helyet csinált neki.
Tamás leült mellé.
Onnan látták a gránátalmafákat, melyek tele voltak gyümölcsökkel. Az anyja mesélni kezdte neki, hogyan esküdött meg az apja, hogy soha nem fognak megteremni azon a földön.
Ismerte a történetet. Nem szakított félbe.
Egy idő után Amália a karjára tette a kezét.
– Kérsz kávét?
Tamás bólintott.
Letette a kötést a karosszéken, és a konyha felé indult.
Ezúttal nem állt meg az ajtóban.
