1. RÉSZ
Elena Cárdenast hat hónapos terhesen kirúgták apja házából, kezében egy bőrönddel és azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha még egyszer kopog a kapun, hívják a rendőrséget.

Ofelia Barragán, a mostohaanyja, a járdán hagyta a bőröndöt, és egyik kezével tartotta az ajtót.

—Nincs itt semmi.

Elena elsápadt

– Apám soha nem tette volna ezt.

–Az édesapád 14 hónapja meghalt. Már nem tud döntéseket hozni.

A kagyló 2 éve hangzik.

1998-ban San Jerónimo del Valle egy olyan város volt Colima tartományban, ahol a családi viszályok gyorsabban értek a főtérre, mint ahogy egy kisteherautó fel tudott hajtani az autópályáról. Elena tudta, hogy dél előtt mindenki tudni fog a szerencsétlenségéről: 29 éves, terhes és férj nélküli.

Vőlegénye, Andrés, négy hónappal az esküvőjük előtt meghalt egy fertőzésben. Elena a temetés után tudta meg, hogy terhes. Ofelia ettől kezdve minden reggelit megpróbáltatássá tett.

Azon a reggelen egyszerűen véget vetett annak, amire hetek óta célozgatott.

Elena majdnem két órán át gyalogolt a hőségben, egy panzió felé tartva, amelyre emlékezett a Comalába vezető út közelében. Néhány számlát, személyes dokumentumokat és apja, Rafael Cárdenas fényképét vitte magával a kilenc hektáros citromfák előtt, amelyek három generáció óta a család tulajdonában voltak.

Amikor a lábai már nem reagáltak, leült egy parontofa alá az út szélén.

– Várj csak, kicsim – mormolta, miközben a hasát simogatta. – Találunk majd valamit.

Aztán egy lovat hallott.

Gabriel Mendoza éppen visszatérőben volt a farmján lévő öntözőcsatorna-átjáró vizsgálatáról, amikor meglátta a nőt egyedül, porosan, bőrönddel a lábánál. A férfi 37 éves volt, a Rancho El Refugio tulajdonosa, és úgy öltözött, mint bármelyik munkása.

Különböző metrókból indul.

Jó napot! Segítségre van szüksége?

Elena gyanakodva felnézett.

—Nem

Gábriel az üres utat nézte.

– Rendben. Csak hogy tudd, körülbelül 12 km van a legközelebbi vendégházig, és mire odaérsz, besötétedik.

Elena imádja a szeméremajkait.

– És honnan tudod, hogy oda megyek?

– Mert abban az irányban nincs más lehetőség annak, aki bőrönddel sétál.

Az őszinteség majdnem mosolyra késztette.

Gábriel leszállt a lováról, de nem közeledett.

– A tanyám pont a dombon túl van. Van egy kisteherautóm. Elvihetlek. Ha nem akarsz velem jönni, a nagynéném is ott lakik.

Elena felismerte a vezetéknevét, amikor bemutatták őket. Rafael évek óta citromot árult Gabriel nagyapjának.

Ez elég volt neki ahhoz, hogy beleegyezzen a tanyára való gyaloglásba.

Amalia Mendoza, Gabriel nagynénje, látta, ahogy Elena kiszáll a teherautóból, és kérdés nélkül döntött.

-Először is, Jon. Aztán meglátjuk, milyen problémát hozol fel.

– Csak szükségem van valakire, aki elviszi egy panzióba.

– Nem alkonyatkor és terhesen.

– Nem tudok nekik egy negyeddollárost sem fizetni.

Amália a felszolgált tányérra mutatott.

– Senki sem kényszerít arra, hogy itt ülj le.

Elena aznap éjjel egy kis szobában aludt a folyosó mellett. Hajnalban összepakolta a csomagjait, de mielőtt elindult volna, Amalia rájött, hogy tudja, hogyan kell könyvelni, a beszállítókkal foglalkozni és a számlákat átnézni.

Gabriel hónapok óta veszteséges volt adminisztratív hibák miatt.

„Egy hétig dolgozom” – javasolta. „Úgy foglak fizetni, mint bármelyik másik alkalmazottat. Aztán majd eldöntöd, mit teszel.”

Elena egyetértett.

Négy nap alatt kettős kifizetéseket talált állati takarmányért, valamint egy olyan tartozást, amelyet egy beszállítónak már hónapokkal korábban kifizettek. Gabriel több pénzt kapott vissza, mint amennyit egy hónap alatt várt.

A hétből 3 lett.

Andrés halála óta Elena most először érezte magát tehernek.

Tíz ló volt a tanyán, de az egyik, egy Canelo nevű öreg gesztenyebarna, elkezdett várakozni rá a kerítésnél, mert Elena almákat rejtegetett a zsebében.

Gabriel soha nem kérdezett rá a gyermeke apjára. Amikor Elena úgy döntött, hogy elmeséli neki, mi történt, Gabriel félbeszakítás nélkül végighallgatta.

– Apám azért tanított meg könyvelni, mert azt mondta, hogy aki ért egy dokumentumhoz, az meg tudja védeni magát az ellen, aki megpróbálja becsapni.

– Akkor jól megtanította.

Elena a legelők felé nézett.

– Nem elég. Kirúgtak a házukból anélkül, hogy bármit is tehettem volna.

Gábriel nem válaszolt.

25 km-rel arrébb Ofélia tényleg csinált valamit.

Egyik este belépett Rafael régi hálószobájába, kinyitott egy szekrényt, és kivett belőle egy takarók alá rejtett faládát. Bent okiratokat, nyugtákat és egy lezárt borítékot talált.

Az előlapon, saját kezűleg írva:

Elenáért.

Ofélia néhány másodpercig tartotta.

Nem nyitotta ki.

Újra elrejtette, és másnap reggel felhívott egy ingatlanügynököt Guadalajarában.

—A 9 hektár és a ház még mindig elérhető.

A másik oldalról érkező válasz felbosszantotta.

– Igen, beszerzem a hiányzó aláírást.

Két héttel később Ofelia egy mappával megérkezett Rancho El Refugióba.

Elena a folyosón fogadta.

– Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj tőlem?

– Azért jöttem, hogy megmentselek a bajtól.

Elővett egy dokumentumot.

– El fogom adni a házat és a citromfákat. Írd alá itt, és kapsz egy összeget.

Elena alig olvasta el az első oldalt.

– Ha minden a tiéd, miért kell az aláírásom?

Ophelia most először veszítette el a színét.

– Ez a közjegyző formalitása.

Elena becsukta a mappát.

– Akkor ezt magától a közjegyzőtől szeretném hallani.

Ofélia odahajolt hozzá.

– Nem tudod, kivel szórakozol.