– Igen, tudom. Az ellen a nő ellen, aki elvitt apám házából, amíg terhes voltam.

Ofélia összegyűjtötte a dokumentumokat.

– Amikor a per elkezdődik, rá fogsz jönni, hogy sokféleképpen lehet aláírást szerezni.

Elena mozdulatlanul állt, miközben a teherautó eltűnt a porban.

Azon az estén felírt egy kérdést a jegyzetfüzetébe:

Ha az ingatlan Ofeliáé, miért az én nevem akadályozza meg az eladást?

Másnap úgy döntött, hogy felkeresi a Nyilvános Nyilvántartást, és megkeresi a választ.

Még mindig nem vette észre, hogy amíg aludt, valaki visszajött Rafael szobájába, hogy kivegye a dobozból a nevét viselő borítékot.

2. RÉSZ
Elena Gabriel kíséretében érkezett San Jerónióba, de egyedül lépett be az anyakönyvi hivatalba.

Nem talált azonnali válaszokat. A régi akták felülvizsgálatra szorultak, és az alkalmazott csak azt tudta megerősíteni, hogy voltak olyan anyakönyvi bejegyzések, amelyek hónapokkal Rafael halála előtt készültek.

Aztán felkereste azt a közjegyzőt, akit Ofélia említett.

A férfi elkerülte az elköteleződést.

– Ha úgy gondolod, hogy öröklési jogaid vannak, ügyvédre lesz szükséged.

– Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, miért kell az aláírásom.

– Nem tudok mások működéséről nyilatkozni.

Elena nyugtalanabbul távozott.

Útban a citromfák felé, valami rosszabbat látott.

Több sor gerendára festett karók és számok voltak szegezve. Egy munkás méregette a földet.

-Mit csinálnak?

—A telkek felosztásához szükséges felmérés előkészítése.

Elena megérintette egy öreg fa kérgét, amelyet Rafael mentett meg egy hurrikán után.

Ofélia nem azért tervezte, hogy eladja, hogy megőrizze a gyümölcsöst. Azt tervezte, hogy elpusztítja.

El Refugióra is elkezdődött a nyomás.

Egy vevő lemondott egy 18 borjúra vonatkozó, már lefoglalt rendelését. Egy nő, aki Amaliának segített a konyhában, abbahagyta a megjelenést, mert a férje nem akarta, hogy ott dolgozzon, ahol egy férj nélküli terhes nő lakik. A mormogás a misén kezdődött.

Elena megértette, ki eteti őket.

Azon az estén beszélt Gabriellel.

– Guadalajarába megyek.

– Ezt akarod?

– Abba akarom hagyni a bántalmazásukat.

– Nem azt kérdeztem, mit akarnak az emberek. Azt kérdeztem, hogy te mit akarsz.

Elena nem tudta, mit válaszoljon.

Bepakolta a bőröndjét, de a kora reggeli órákban erős fájdalmak gyötörték, és végül egy klinikára került. Nem kezdett vajúdni, bár az orvos hajthatatlan volt: magas vérnyomás, kimerültség és pihenés.

Hajnalban tért vissza a tanyára.

A bőrönd nyitva maradt az ágy mellett.

Még aznap délután megérkezett egy kék szedán.

Salvador Alcocer, egy 72 éves nyugdíjas közjegyző, aki Rafael barátja volt, kiszállt a járműből.

Elena felismerte őt.

—Don Salvador.

A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Végre megtaláltalak.

Háromszor ment San Jerónióba, hogy megkeresse. Ofelia biztosította, hogy Elena rokonoknál él Sonorában.

– Nincsenek rokonaim Sonorában.

Salvador kinyitotta az aktatáskáját.

– Akkor nagyon figyelj.

Hitelesített másolatot készített.

Hat hónappal a halála előtt Rafael jogilag átruházta a családi ház tulajdonjogát Elenára. Emellett átruházta a 9 hektáros földterület tulajdonjogát is.

Minden fel volt írva.

Elena többször is elolvasta a nevét.

– Az enyém a ház?

– Jogilag igen.

Rafael pénzzel, befektetésekkel és 12 hónapos tartózkodási joggal hagyta Ofeliát halála után.

Ez a határidő két hónappal korábban lejárt, amikor kizárta Elenát.

Elena letette a kezét az asztalra.

Nem lakoltatták ki Ofélia ingatlanából.

Kiűzték a saját otthonából.

Gábriel összeszorította az állkapcsát.

–Akkor itt vége. Bemutatják a dokumentumokat, és kész.

Salvador tagadta.

-Remélhetőleg.

Ofelia ügyvédet fogadott, hogy megtámadja az adásokat, azt állítva, hogy Rafael beteg és mentálisan cselekvőképtelen volt, amikor aláírta.

„Láttam” – mondta Salvador. „Minden oldalt elolvasott, sőt, még egy ingatlan-nyilvántartási számot is kijavíttatott velem. Tökéletesen tudatában volt a tetteinek. De én engedélyeztem a tranzakciót. Azt fogják mondani, hogy a munkámat védem.”

Elenának eszébe jutott valami.

– Apám mindent leírt.

Salvador bólintott.

–Pontosan. Miután aláírtam, azt mondta, hogy készített neked egy levelet, amiben elmagyarázza, miért hagyja rád ezeket a vagyontárgyakat. Azt mondta, hogy egy faládában fogja tartani a szobájában.

Elenának fázott.

A doboz.

Emlékezett rá, ahogy Ofelia eltorlaszolta a folyosót, amikor napokkal azelőtt, hogy kirúgta, Elena megpróbált bejutni az apja szobájába fényképezkedni.

„Mi történik?” – kérdezte Gábriel.

– Tud a dobozról.

Három nappal később Elena visszatért San Jerónimóba.

Szembenézett Ofeliával a szobában.

– Tudom, hogy a ház és a gyümölcsös az én nevemen van.

Ofélia túl sokáig várt a válasszal.

– Az apád nagyon beteg volt.

– Azt is tudom, hogy megszűnt a jogod itt élni.

Elena a folyosó felé indult.

Ofélia közbelépett.

Hová mész?

– Apám dobozába.

Mostohája arca megváltozott.

– Nincs ott semmi, ami segíthetne.

Elena mozdulatlan maradt.

Soha nem említettem egyetlen levelet sem.

Nincsenek dokumentumok.

Csak a doboz.

– Szóval megtaláltad.

Ofélia nem válaszolt.

Elena tett még egy lépést, de fájdalmas összehúzódást érzett, és a falba kellett kapaszkodnia.

Ofélia megragadta a pillanatot.

– Az ügyvédem pénteken hivatalosan benyújtja a fellebbezést. Azt fogjuk állítani, hogy Rafaelt begyógyszerezték, összezavarták és manipulálták.

– Ki manipulálta? Azt sem tudtam, hogy az ingatlanokat a nevemre írta.

– Ezt majd a bíró eldönti.

Ofélia közeledett.

– És azt is megtudja, hogy elköltöztél otthonról, hogy egyedülálló férfival terhes maradj.

Elena dühöt érzett, de nem sütötte le a tekintetét.