– A pletyka nem változtatja meg a kézírást.

– Nem. De megváltoztathatják azt, ahogyan az emberek történeteket mesélnek.

Elena remegve tért vissza a ranchra.

Azon az estén Gábriel bevallotta neki, hogy hajlandó szarvasmarhákat eladni, hogy kifizesse a szükséges ügyvédet.

– Nem akarom, hogy miattam lerombold a tanyádat.

– Nem azért tenném, hogy megmentselek. Azért tenném, hogy megvédhesd magad.

Aztán hallgatott, és hozzátette:

– És mert szeretlek.

Elena lehunyta a szemét.

– Gabriel, nem ígérhetek neked semmit.

– Nem kértem tőled semmit.

Másnap érkezett egy értesítés.

Ofélia nem számított néma tárgyalásra.

Tárgyalás előtti egyeztető találkozót kért a vevővel, az ügyvédekkel és a helyi tanúkkal.

A fél város előtt akarta megvitatni Rafael feltételezett cselekvőképtelenségét.

Salvador elolvasta a dokumentumot, és felnézett.

– Nem próbál először a bíróságon nyerni.

– Szóval mit próbál csinálni?

– Hogy megadásra kényszerítsen, mielőtt elérnéd őket.

Elena Canelóra nézett, aki a kerítésnél várakozott.

És most először értette meg, hogy a következő lépés nem az, hogy bebizonyítsa: Ophelia hazudik.

Abból állt, hogy felfedezte, mit tett azzal az egyetlen hanggal, amely még mindig megvédhette Rafaelt.

3. RÉSZ
A találkozót pénteken tartották a San Jerónimo-i közjegyzői hivatal melletti szobában. Többen voltak a kelleténél. Egyesek azt állították, hogy csak papírmunkát végeznek, mások pedig még csak meg sem tettek valamit.

Ofelia feketében érkezett, Esteban Lomelí ügyvéd kíséretében. A leendő vevő, egy guadalajarai ingatlanügynökség képviselője, a helyi közjegyző közelében ült.

Elena Salvadorral és Amáliával lépett be. Gabriel hátul maradt.

Lomelí azzal kezdte, hogy megmutatta Rafaelnek az utolsó hónapjaiban felírt orvosi recepteket.

– Senki sem tagadja, hogy Don Rafael Cárdenas keményen dolgozó ember volt. Éppen az emléke iránti tiszteletből kell megkérdeznünk magunktól, hogy vajon megértette-e azokat a pénzügyi döntéseket, amelyeket már súlyos betegségben szenvedett.

Salvador szót kért.

– Én engedélyeztem a műveleteket. Ő autóval érkezett. Elolvasta az összes dokumentumot, megbeszélte a záradékokat, és kijavította a hibákat.

– Ön engedélyezte ezeket az okiratokat, ügyvéd úr. A védelmük egyben a saját szakmai felelősségének védelmét is jelenti.

Aztán az ügyvéd célpontot váltott.

–Van egy családi konfliktus is. Miss Elena elment otthonról.

Elena felkelt.

– Letették a bőröndömet a járdára.

– Nincs jelentés az állítólagos kilakoltatásról.

–Mivel épp akkor vesztettem el a vőlegényemet, terhes voltam, és azt hittem, hogy a ház az övé.

Lomelí széttárta a kezét.

–Pontosan. És azóta egy agglegényranchon él.

Gabriel lépett egyet, de Amália megragadta a karját.

Elena szólalt meg először.

„A lányom apját Andrés Villaseñornak hívták. Négy hónappal az esküvőnk előtt halt meg. Be tudom mutatni a halotti anyakönyvi kivonatát, az orvosi dokumentációját, sőt még a lefoglalt helyszínre vonatkozó szerződést is. El Refugióban dolgozom, a könyvelést végzem, és egy fedél alatt lakom Amalia Mendozával, aki akár az anyám is lehetne.”

Végignézett a jelenlévőkön.

– Ha valakinek ki kell találnia egy újabb bűnt, hogy vitatkozhassak egy szentírásrészről, akkor jobban kell próbálkoznia.

Többen lesütötték a tekintetüket.

Lomelí visszatért Rafaelhez.

–Mindez megható, de nem bizonyít szellemi képességeket.

A helyi közjegyző megkérdezte Salvadort, hogy van-e Rafaelnek bármilyen személyes dokumentuma, amely megmagyarázza a döntéseit.

Salvador igazat mondott.

– Azt mondta nekem, hogy az aláírás napján levelet írt a lányának.

– Megvan nálad?

-Nem.

– Láttad őt?

-Sem.

Lomelí elmosolyodott.

– Tehát egy olyan levélről beszélünk, amely talán soha nem is létezett.

A vevő becsukta a mappáját.

– A cégem nem fog vásárolni, amíg ez a vita fennáll. Hétfőig van idejük. Utána visszavonjuk a javaslatot.

Elena Opheliára nézett.

Ekkor vett észre valamit.

Mindenki reagált, amikor Salvador megemlítette a levelet.

Mindenki, kivéve őt.

Ofélia nem mutatott meglepetést. Egyszerűen csak a lábához szorította a táskát.

Elena felidézett egy másik jelenetet.

Amikor a dobozról kérdezte, Ofelia azt válaszolta, hogy nincs benne semmi, ami hasznát vehetné.

Honnan tudta, hogy Elena valami hasznosat keres?

Felállt.

– Szeretnék egy javaslatot tenni.

Lomelí felsóhajtott.

– Hallgattunk rá.

— Menjünk a házhoz.

Ofélia felemelte a fejét.

-Hogy?

– Az ingatlan még mindig az én nevemen van bejegyezve. A kihívásuk csak most kezdődik. Gyerünk, mindannyian: közjegyző, ügyvédek, vevő és tanúk.

– Ez nevetséges – tiltakozott Lomelí.

A közjegyző átnézte a cégkivonatot.

– Amíg a bíró másként nem rendelkezik, ő a tulajdonos.

Elena Opheliára nézett.

– Csak apám szobáját szeretném megnézni.

Ofélia abbahagyta a nyugodt színlelését.

– Nincs jogod meggyalázni a holmiját.

– Ugyanazok a dolgok, amiket több mint egy éve mondogatsz, értéktelenek.

A csend mindenki számára egyértelmű volt.

A ház négy háztömbnyire volt. Amikor megérkeztek, néhány kíváncsi bámészkodó követte őket.

A hálószoba előtt állva Elena kinyújtotta a kezét.

—A kulcs.

– Nincs nálam.

Elena a táskára mutatott.

– Apám egy zöld zsinórt tett rá, amikor gyerek voltam, mert mindig összekeverte a pincekulccsal. Te folyton azt a kulcstartót használtad.

Ofélia az ügyvédre nézett.

Kerülte a tekintetét.

Végül kinyitotta a táskáját.

Megjelent a kulcs.

Elena lépett be először.

Az állott fa szaga csapta meg a mellkasát. Egy pillanatra újra ő volt az a lány, aki kávét hozott Rafaelnek, miközben az a számlákat nézte.

Kinyitotta a szekrényt.

Levett két takarót.

A doboz ott volt.