A munkától kimerülten majdnem lemondta a vakrandit… amíg a férfi meg nem látta.

Jimena Reyes a fürdőszoba kilincsét fogta az étteremben, és mozdulatlan maradt.

A túloldalon egy férfi várakozott már percek óta, akit korábban soha nem látott. Csak ki kellett nyitnia az ajtót, odamennie az asztalhoz és bemutatkoznia. A kiszolgáló kijáraton keresztül azonban sokkal könnyebbnek tűnt a menekülés.

Megnézte magát a tükörben.

A haja rendszertelenül volt összefogva, a szeme alatt sötét karikák voltak a 12 órás műszak után, fehér blúzán pedig egy apró folt. Kopott farmert és sportcipőt viselt, míg az étteremben lévő többi nő olyan eleganciával öltözködött, mintha egy másik világból származna.

Elővette a telefonját, és ezt írta a barátjának, Marisolnak:

„Nem bírom ezt. Kimegyek hátul.”

A válasz azonnal jött:

„Menj ahhoz az asztalhoz, Jime. Ha 20 perc múlva el akarsz menni, magam megyek érted. De ma ne szaladj el, mielőtt még meg is próbálnád.”

Jimena lehunyta a szemét.

34 évesen belefáradt abba, hogy elmeneküljön az olyan helyzetek elől, amelyek alkalmatlannak érezhetik magát.

Kinyitotta az ajtót.

Tizenkét órával korábban, hajnali 5-kor kelt abban a kis lakásban, amelyet az édesanyjával osztott meg Guadalajarában.

Doña Teresa szívbetegségben szenvedett, ezért gyógyszerekre, gyakori ellenőrzésekre és speciális diétára volt szüksége. Jimena elkészítette a reggelit, kis dobozokba pakolta a tablettákat, és elkészítette az ételt, mielőtt két busszal elment a magánklinikára, ahol recepciósként dolgozott.

Majdnem 8 évig voltam ott.

Név szerint ismerte a betegeit, megnyugtatta azokat, akik ijedten érkeztek, és lehetetlen időbeosztást szervezett, amikor egy orvos lemondta az időpontokat. Még akkor is mosolygott, amikor fáradt volt, és olyan döntések miatt panaszkodtak, amelyek nem rajta múltak.

Őszinte és stabil élet volt.

Ez egy olyan élet volt, amire szinte senki sem igazán figyelt.

Doña Teresa volt az egyetlen, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a lánya többet érdemel.

– Egy nap majd jön valaki, aki képes meglátni az összes jó dolgodat.

– Az ilyesmi a szappanoperákban történik, anya.

– Kis házakban is előfordulnak. Csak senki nem játszik zenét, amikor elhalad mellettük.

Jimenának volt néhány rövid kapcsolata. Mindegyik hasonlóan végződött. Az egyik férfi azt mondta neki, hogy az anyjáról való gondoskodás „túl nagy felelősség”. Egy másik eltűnt, miután pénzt kért tőle. Az utolsó folyamatosan vékonyabb, elegánsabb nőkhöz hasonlította.

Végül felhagyott a próbálkozással.

Amikor a barátai megkérdezték, hogy akar-e még férjhez menni vagy családot alapítani, így válaszolt:

– Jól vagyok így.

Majdnem megtanultam hinni benne.

Marisol, a középiskolai barátnője szervezte meg a vakrandit.

– Alejandro Cárdenasnak hívják. Ügyvéd, három éve elvált, és a férjem barátja. Nincsenek gyerekei, és kedves embernek tűnik.

– A „úgy tűnik” nem egy megnyugtató javaslat.

– Fogadj el egy vacsorameghívást. Ha rosszul sikerül, lesz mit mesélned nekem.

Jimena csak azért egyezett bele, hogy a férfi hagyja abba az erősködést.

A találkozó napján két recepciós hiányzott. Jimena este fél nyolcig dolgozott, a foglalás pedig este nyolcra volt. Nem volt ideje hazamenni vagy átöltözni.

Majdnem lemondta.

Anélkül, hogy tudta volna, miért, beszállt egy taxiba.

Amikor belépett az étterembe, rájött, hogy hibát követett el. Sötét mellényes pincérek sétálgattak a finom fából készült asztalok között. A nők gyönyörű ruhákat viseltek. A férfiak öltönyt.

Jimena úgy érezte, mindenki látja a ruháján tapadó fáradtságot.

A kapitány az asztalhoz vezette.

Alejandro háttal ült neki. Amikor megfordult, a lány csalódottságra számított az arcán.

Egyszerűen csak elmosolyodott.

– Jimena?

– Igen. Elnézést a késésért.

– Nem kell bocsánatot kérned. Ülj le. Úgy nézel ki, mintha nagyon hosszú napod lett volna. Hozhatok neked egy kis vizet?

Ez az egyszerű kérdés megnyugtatta benne a lelket.

Alejandro vizet töltött neki, és bevallotta, hogy ő is egy meghallgatásról sietett haza. Görbe nyakkendőjére mutatott, és elnevette magát.

Jimena végül nevetett.

A beszélgetés ártalmatlan témákkal kezdődött: munka, forgalom és tévésorozatok. Fokozatosan kezdett beszélni az édesanyjáról, az idős betegekről, akiket ápolt, és a regényről, amit a buszozás során olvasott.

Alejandro tényleg figyelt.

Amikor Doña Teresát említette, megkérdezte a nevét. Amikor egy páciensről beszélt, aki mindig édességet hozott a recepciósoknak, tudni akarta az egész történetet. Feljegyezte a könyv címét a telefonján.

„Miért fogadtad el ezt a randit?” – kérdezte Jimena.

Alejandro gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

„Mert belefáradtam, hogy egyedül vacsorázom. A barátaim megpróbálnak olyan nőknek bemutatni, akik szerintük tökéletesek lennének számomra. Szinte mindig arról beszélnek, hogy hol tanultak, mennyit keresnek, vagy kit ismernek. Marisol most mondta, hogy jó ember vagy. Tetszett, hogy ez volt az első leírása rólad.”

– És most sajnálod?

– Az év legjobb vacsoráját eszem.

Jimena elpirult.

Majdnem 11-ig beszélgettek. Alejandro hazavitte, és engedélyt kért, hogy másnap felhívhassa.

Azt hitte, udvariasságból mondja.

Reggel 9-kor hívott.

A következő hetekben már kora reggel üzeneteket váltottak. Alejandro fényképeket küldött az utcán talált kutyákról, szörnyen főzött kávéról, vagy egy könyvről, ami a beszélgetéseikre emlékeztette.

Szombatonként parkokban sétálgattak, piacokra mentek és egyszerű éttermekben ettek. Soha nem választott olyan helyeket, ahol Jimena úgy érezhette volna, hogy többet költ, mint amennyit költött.

Észrevette, de nem említette.

Doña Teresa észrevette a változást.

– Mosolyogsz, miközben mosogatsz.

– Mindig mosolygok.