Inés érezte, hogy a csapódó ajtótól érzett félelem visszatér.

– Azt mondtad, hogy ez a földterület az enyém.

– Hagytam, hogy használd. Ne keverd össze a dolgokat.

Severino egy hatalmas összeget említett, amit a lány hatalmasnak érzett. Aztán megkérte, hogy szedje össze a holmiját.

Tomás megérkezett az útról.

– Először is azt vizsgáljuk meg, hogy kié a föld.

Jácinta felé fordult.

– Ez családi ügy.

Mercedes jelent meg mögötte.

– Akkor kezdd azzal, hogy családtagként bánsz vele.

A kereskedő úgy döntött, hogy vár. Nem akart fizetni egy olyan földdarabért, ami vitához vezethet.

Azon az estén Inés nem tudott vacsorázni.

– Ha elveszi tőlem, az mind hiába történt.

Tomás hozott neki egy széket.

– Amit megtudtál, nem tűnik el. De nem fogjuk átadni a földterületet csak azért, mert követeli.

A fővárosba utaztak, ahol a család régi dokumentumait őrizték.

A közjegyzőnek eltartott egy ideig, mire megtalálta a feljegyzést. Inés az ujjai között szorongatta az éremmel a kezében.

A nagyapa azt a földdarabot Rafaelre hagyta. A papírok között volt a csatorna és határainak leírása is.

A közjegyző összehasonlította a neveket, dátumokat és a behozott iratokat. Másolatokat készített a megfelelő felülvizsgálat megkezdéséhez.

Jacinta kihagyta azt a földdarabot, amikor Inés szüleinek hátrahagyott örökségéről beszélt.

Nem oldódott meg minden egyetlen délután alatt. Látogatások, tanúk és dokumentumok történtek, amelyeket a lány alig értett.

De ezúttal valaki leült vele, hogy elmagyarázza nekik.

Tomás egy vonalra mutatott.

– Az apád neve itt van.

Inés felismerte a betűket. Rafael tanította meg írni, mielőtt meghalt.

Azt kérte, hogy tanítsák meg a többit is elolvasni.

A várakozás alatt vihar érkezett.

A víz ágakat sodort az újonnan megnyílt átjáróba. Tomás egy fakocsival felfelé menet fedezte fel az elzáródást.

Felhívta a szomszédokat. Inés fel akart futni a tetejére, de arra kérte, hogy maradjon ott, ahol szilárd a talaj.

Egy lámpást tartott az eresz alá, és azzal rámutatott, hogy melyik kanyart javították meg a legnehezebben.

Ramona segített félretenni az ágakat. Mercedes köteleket és száraz ruhákat hozott.

Amikor sikerült elterelniük a felhalmozódott vizet és visszanyerniük az utat, a kis földdarab nedves volt, de még mindig ott volt.

Inés a sárral borított emberekre nézett.

Egyikük sem kérte tőle, hogy évekig tartó munkát ígérjen cserébe.

A telek tulajdonjogát hetekkel később erősítették meg. A dokumentumok elismerték apja örökségét, és lehetővé tették annak védelmét, amíg Inés kiskorú volt.

Severino visszavonta az ajánlatát. Jacintának le kellett mondania arról, hogy eladjon valamit, ami nem az övé volt.

Tomás és Mercedes beleegyeztek, hogy elkísérik a lányt, és elszámolnak mindennel, amit a földről szereztek.

Inés tovább tanult és velük élt. A faház lett a műhelye, a nappali menedéke, és egy ígéret arra, hogy mire felnő, mindent beteljesít.

Nem kellett volna bizonyítania, hogy képes egyedül élni, hogy megtarthassa, ami az övé.

Az első termés kicsi volt.

Zöldségeket szedett, magokat tett félre, és egy kosarat vitt Mercedes házához.

Elkészítettek egy húslevest, és három tálat tettek az asztalra.

Inés ott állt, és várta, hogy feladatot kapjon.

Mercedes a székre intett neki.

– Ma is leülhetsz.

A lány lassan evett. Minden kanálnyi a ki nem sarjadt sorokra és a vödörre emlékeztette, amit elejtett.

Tomás kért még húslevest.

Inés nevetett. Volt mit megosztani.

Kölcsönvett kosárban elvitte a maradékot a piacra. Mercedes elkísérte, és hagyta, hogy a zöldségeivel kapcsolatos kérdésekre válaszoljon.

Az első érmékből sót, egy kis szerszámot és egy használt gyutacsot vett.

Minden kiadást feljegyzett egy papírlapra. Tomás segített neki áttekinteni a számlát anélkül, hogy átvette volna az irányítást.

Azon az estén felírta a nevét a könyv első oldalára. Alatta Rafael és az anyja nevét akarta írni.

Mercedes látta, hogy megáll.

– Ott tarthatod őket – mondta. – Van hely az emlékeidnek ebben a házban.

Inés folytatta az írást. Nem kellett választania aközött, hogy szereti azokat, akiket elvesztett, és azokat, akik megtanultak gondoskodni róla.

Jacinta napokkal később érkezett meg, egyedül.

Magával hozta a lány többi ruháját és egy agyagedényt, ami az anyjáé volt.

– Hamarabb kellett volna odaadnom – mondta.

Inés megkapta a fazékot anélkül, hogy behívták volna.

A nagynénje az öntözőcsatornára nézett.

– Kegyetlen voltam. Aztán vissza akartam húzni a hasznodból. Nem tudom úgy elmagyarázni, hogy kevésbé tűnjön komolynak.

A lány megszorította a fazék peremét.

Emlékezett az első éjszakájára, a térdén fekvő portréra és a könyörgés kényszerére.

– Azt hittem, azért rúgsz ki, mert nem dolgoztam eleget.

Jácint sírni kezdett.

– Nem az volt az.

– Most már tudom.

Hallotta, ahogy a nő bocsánatot kér.

Inés nem ígérte meg, hogy visszatér, vagy hogy elfelejti. Azt mondta, hogy vágyik arra, hogy ne féljen többé, amikor meghallja a lépteit, de ehhez idő kell.

Jacinta elfogadta a választ. Letette a ruháit, és lement az ösvényen.

Néhány héttel később visszatért a még mindig nála lévő dokumentumokkal. Odaadta őket Tomásnak, és kint várt, amíg Inés oda nem ment hozzá.

Nem kért ételt, vagy azt, hogy a lány jöjjön vissza és mossa ki a ruháit. Most először egyezett bele, hogy anélkül távozik, hogy bármit is kapna.