Ezután segítséget kért az orvostól, hogy mielőbb másik szállásra költözhessen.
Katalin megpróbált megszólalni.
– Minden félreértett.
– Akkor tartogasd a magyarázataidat arra az esetre, ha az unokahúgodtól is hallunk.
Eközben Sofia egy fogadóban várakozott az autóra, ami továbbment Pueblába.
Saját pénzéből fizette a szobát.
A 20 peso még be volt csomagolva.
Még egyszer elővette a kártyát.
Ezúttal lassan olvasta.
Megállt a táblánál.
Alejandro de Alarcón.
A dalszövegek gyönyörűek voltak.
Túl szép.
Sofia kinyitotta a ládáját, és megtalálta az újságot, amit az almák napjáról mentett meg.
Mindkét lapot egymás mellé helyezte.
A különbség nyilvánvaló volt.
Aztán felismerte a levélben a nagybetűket: minden bevásárlólistán szerepeltek, amit Catalina a konyhába küldött.
Zsófia mozdulatlan maradt.
Nem érzett azonnal megkönnyebbülést.
Dühöt érzett.
A nagynénje annak a férfinak a hangján szólt, akit kezdett megszeretni, hogy elmondja neki ugyanazt, amit évek óta ismételgetett: hogy nem érdemli meg, hogy maradjon.
Eltette a leveleket.
Kérte a fogadóstól, hogy vigye vissza.
Visszatérnék akkor is, ha a herceg már nem lenne ott.
Nem akarta ezt a hazugságot élete végéig magával cipelni.
Amikor Ignacio megérkezett a fogadóba, a nő épp egy szekérrel indult el a mellékúton. Ignacio tovább kereste Puebla felé, nem sejtve, hogy különböző irányokba térnek vissza.
A tánc már elkezdődött, amikor Sofia belépett az udvaron.
Jacinta letett egy tálcát az asztalra, és odaszaladt, hogy megölelje.
– Nem ő írta ezt.
-Tudom.
Zsófia elővette a levelet.
– Ezúttal én magam szeretném elmondani.
A szakács kinyitotta a folyosó ajtaját.
Nem volt olyan zár, ami visszaadhatta volna neki a hajnalban elment lányt.
A hallban Catherine a herceg mellett ült, feltámasztott lábbal, feszült arccal.
Ragaszkodott hozzá, hogy a férfi jelen legyen, mielőtt elmegy, meggyőzve arról, hogy el tudja fojtani a botrányt.
Épphogy csak bemutatta újra a lányait, amikor megjelent Sofia.
A szürke ruha alján sár volt.
Haját kibontva viselte a halántékánál, és egy kis táskát szorongatott a kezében.
Alejandro abbahagyta Catalinára való odafigyelést.
Sofia a középső asztalhoz lépett, és befizette a pénzt.
– Ez a 20 peso a magáé, néni.
A tárgyalások abbamaradtak.
– Ez nem a te dolgodra való alkalom – mondta Catalina.
– Úgy döntöttél, hogy valaki más nevében írod meg őket.
Kibontotta a levelet.
Alejandro elolvasta.
Aztán felnézett.
– Ezt nem én írtam.
Catalina megpróbálta elvenni az újságot, de Sofia az asztalon tartotta.
Mellé tette az almalevelet és a bevásárlólistát, amit Jacinta adott neki az előbb.
A levél kézírása megegyezett a nagynénjéével.
Beatriz halkan sírni kezdett.
– Anya, állj meg.
Catalina hitetlenkedve fordult felé.
A fiatal nő levette a kesztyűjét.
– Azon az estén sem nyitottam ajtót.
Nem kellett hozzátenni. Mindenki már értette.
Catalina leplezetlen dühvel meredt Sofiára.
– Felvettelek, amikor semmid sem volt.
Sofia érezte az ismerős csapást.
Ezúttal nem hajtotta le a fejét.
– És két évig dolgoztam neked.
Vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta.
– Nem tartozom neki a hallgatásommal.
Alejandro megkérte Ignaciót, hogy kísérje el Sofiát oda, ahová megszállni szeretne.
Jacinta szólalt meg először: a nővérének volt egy szabad szobája a városban.
Zsófia beleegyezett.
Azon az éjszakán nem távozott volna, másé lett volna, még ha akarta volna sem.
Mielőtt elment volna, odalépett a herceghez.
Kinyitotta a kezét.
Belül a kék kendő egy csíkja feküdt, tiszta és gondosan összehajtogatva.
Sofia befogta a száját.
– Az anyámé volt.
– Most már tudom.
Alejandro átnyújtotta neki.
– Szeretnélek újra látni, amikor csak hajlandó vagy fogadni.
Az ujjai között tartotta az anyagot.
—Nincsenek kölcsönkártyák.
Mosolygott.
– Az enyémet könnyű lesz felismerni.
A következő hónapokban betartotta az ígéretét.
Szabálytalan kézírással írt neki. Sofia együttműködni kezdett a városi orvossal, és fizetést kapott a munkájáért. Alejandro mindig meglátogatta, amikor a felépülése engedte.
Beszéltek a szerelemről, de a nézeteltéréseikről is, arról, hogy a nő fél attól, hogy függjön tőle, és arról a szokásáról, hogy túl könnyen megkapja, amit akar.
Nyár végén házasodtak össze.
Alejandro bottal járt. Sofia ruhájának belsejébe kék szalagot varrt.
Jacinta az első padból sírt.
A következő télen apja hangszertokja egy szekrényben pihent az új házban, a könyvek mellett, amelyeket Sofia tovább tanulmányozott.
A kendő csíkja a fogantyút díszítette.
Egyik délután Alejandro a konyhában találta, amint Jacintával beszélgetett a tűz mellett.
Leült mellé, és hideg kezét nyújtotta felé.
Sofia betakarta a sajátjával.
A folyosó ajtaja nyitva maradt.
Soha többé senki nem zárná be oda.
És mégis, most már addig maradhatott, ameddig csak akart.
