1. RÉSZ
Az első nevetés kitört, mielőtt Rosalía Mendoza elérte volna a puncsasztalt, és olyan hangos volt, hogy a terem fele odafordult, hogy megnézze a ruhát, amit az anyja varrt a halála előtt. Rosalía érezte, hogy ég az arca, de nem hajtotta le a fejét.

Julián Alcázar 30. születésnapi partiját a jaliscói Tequila külvárosában található Los Laureles tanyán tartották. Az év eseménye volt: élőzene, Guadalajarából hozott étkészletek, fehér virágok és családok, akik az ember értékét a vezetékneve, a földje és a ruházata alapján mérték.

Rosalía nem ehhez a világhoz tartozott. Marta nagynénjével élt, mióta édesanyja, Elena három évvel korábban meghalt egy lázban, amely kevesebb mint két hét alatt emésztette fel. Az apja már korábban meghalt. Azóta nagynénje és unokahúga varrásból, befőttkészítésből és alkalmi munkákból tartották fenn magukat.

Rosalía egyszerű, homokszínű vászonruhát viselt, melynek nyakkivágását és ujjait virágokkal hímezték. Elena varrta neki, hónapokig dolgozva apró virágokkal összefonódó, spirálisan tekeredő leveleken. Nem volt elegáns a parti mércéjéhez képest, de Rosalía legféltettebb ruhadarabja volt. Még mindig emlékezett az anyjára, ahogy az ablakhoz támaszkodva számolta az öltéseket, és kibontott minden olyan virágot, ami nem volt tökéletes. Halála után Rosalía tiszta lepedőbe csavarva őrizte a ruhát, és alig merte kétszer felvenni.

Mielőtt elment, Marta megigazította a haját.

– Gyönyörűen nézel ki. De ezek az emberek néha a pénztárcájukkal néznek.

– Nem fogom egész életemben titkolózni, néni.

Amint átlépte a küszöböt, Rosalía felismerte Renata Villaseñort, Julián távoli unokatestvérét; Beatriz Castañedát, egy tequila-üzletember lányát; és Paloma Orozcót, egy korábbi közjegyző unokáját. Mindhárman drága ruhákat viseltek, és olyanok magabiztosságát sugározták, akiknek soha nem kellett pénzt számolniuk.

Paloma volt az első.

-Milyen gyönyörű. Úgy néz ki, mint egy ruha, amivel kézműves kenyeret árulnak.

Beatriz befogta a száját, meglepetést színlelve.

– Nincs tenger mala. Talán most divat a rusztikus.

Renata a hímzésre nézett.

– Vagy azt hitte, hogy karnevál van.

Többen is nevettek. Egy poligámia nő úgy tett, mintha elfordítaná a tekintetét. Egy fiú a bárpultnál udvariasan mosolygott. Rosalíát jobban megbántotta ez a bűnrészesség, mint a három férfi szavai.

Rosalía továbbment. Nem akart sírni, vitatkozni, vagy elfutni, hogy másnap mesélhessen nekik. Összpontosította az ujjait a táskája körül, és Elenára gondolt: ha az anyja képes lett volna szépséget varrni egy olyan házba, ahol néha még az orvosi ellátás sem volt elég, akkor át tudna kelni egy idegenekkel teli szobán anélkül, hogy összeomlana.

Aztán Julián Alcázar otthagyta vendégeit, és a szobán át a nő felé indult.

Renata kiegyenesedett, meggyőződve arról, hogy a férfi azért jött, hogy üdvözölje.

Julián rá sem nézett. Megállt Rosalía előtt, és a ruháját bámulta.

– Ki hímezte azt?

A nevetés elhalt.

– Az anyám.

– Ő találta ki azt a rajzot?

– Azt mondta, hogy ezt már fiatalon megtanulta.

-Kivel?

Rosalía megtorpant a hangja sürgetésére.

– Egy Teresa Ríos nevű nővel. Mielőtt megnősült, Amatitán közelében élt.

Julian elsápadt.

– Teresa Ríos volt az anyám.

Rosalía mozdulatlan maradt.

Julian levette a kalapját.

– Gyerekkoromban sokszor láttam ezt a mintát. A levelek befelé fordultak, és az utolsó virágon mindig maradt egy bevarratlan szem.

Rosalía lenézett. Ott volt: az utolsó virág, befejezetlenül.

– Anyukám azt mondta, hogy ez egy aláírás.

– Mi volt a neve?

– Elena Mendoza. Korábban a vezetékneve Ferraz volt, a nagyapám, Anselmo Ferraz után.

A név nem váltott ki azonnal reakciót Juliánból, de Don Rogelióból, a hacienda egykori könyvelőjéből, aki néhány méterre állt tőle, igen. Letette a poharát az asztalra, és remegni kezdett a keze.

„Mi a baj, Don Rogelio?” – kérdezte Julian.

– Semmi, fiatalember.

A válasz túl gyors volt.

Újra elkezdődött a zene, de az este már megváltozott. Julián egy félreeső asztalhoz vezette Rosalíát, és megkérte, hogy másnap is meglátogathassa. A lány kíváncsiságból, nem bizalomból egyezett bele.

Renata távolról, megkeményedett arccal figyelte őket.

Órákkal később, amikor a tanya kiürült, Julián bement apja irodájába. Több mint egy órán át nézegette a szerződéseket és az okiratokat, mígnem talált egy 34 évvel korábbi mappát.

A borítón ez állt:

„Anselmo Ferraz. Szomszédos telek megszerzése.”

Az első lap egy önkéntes eladást rögzített. A második az apjának fennálló tartozást tüntetett fel. A harmadik lap margóján, más kézírással, a következő mondat állt:

„Aratás előtt nyomkodj. Föld nélkül nem fogsz tudni újratárgyalni.”

Julian felnézett apja portréjára.

Rosalía hímzése nem kötött össze két családot.

Újra feltépett egy sebet, amit valaki 34 éve próbált eltemetni.

2. RÉSZ
Julián nem aludt. Hajnalban felhívta Don Rogeliót, és letette a mappát az asztalra.

– A teljes igazságot akarom.

A könyvelő kerülte a tekintetét.

– Apád úgy intézte az üzletet, ahogy az akkoriban szokás volt.

–Ez semmire sem válaszol. Azt írja itt, hogy nyomást gyakoroltak Anselmo Ferrazra, és hónapokkal később kevesebb mint a feléért vették meg a telkét, mint amennyiért.

Don Rogelio leült.

– Anselmo pénzt kért termése megmentésére egy pestisjárvány után. Apád lehetetlen feltételekkel kölcsönadta neki. Amikor nem tudott fizetni, máshol próbált hitelt felvenni, de szinte mindenki az Alcázar családdal üzletelt.

Anyám tudta?

– Később tudta meg. Hetekig vitatkozott az apáddal.