Ez megmagyarázta azokat az emlékeket, amelyeket Julián sosem értett: Teresa már nem kísérte el a férjét a gyűlésekre, titokban nem segített a közeli falvak asszonyainak, és szomorúan hallgatott a fiatalságáról.

Ugyanazon a napon meglátogatta Rosalíát. Még nem említette a dokumentumokat; meg akarta erősíteni a történetet, mielőtt felfedne egy igazságot, amely romba dönthet valamit, ami éppen most kezdődött.

Rosalía azt mondta, hogy Elena ritkán beszélt a földterületről.

– Anyám szokta ismételgetni: „A föld elveszett, de nem azért, mert a nagyapád el akarta adni.”

Marta otthagyott egy csészét az asztalon.

– Elena minden alkalommal témát váltott, amikor valaki megkérdezte. Azt hittem, azért van, mert zavarban van.

A következő két hétben Julián háromszor tért vissza. A látogatások már nem tűntek kihallgatásnak. Marta kávét szolgált fel, Rosalía Elenáról mesélt, Julián pedig kis történeteket mesélt Teresáról: arról, hogy milyen szokása volt pénzt elrejteni befőttesüvegekbe, arról, ahogyan hangtalanul korholt, és arról, hogy mennyire megszállottan ügyelt arra, hogy egyetlen alkalmazott se egyen egyedül karácsonykor. Ezen közös emlékek közepette a két férfi elkezdte felismerni egymásban az embereket, nem csak a vezetékneveket.

A harmadik látogatáskor Julián egy ládát hozott, ami Teresa halála óta zárva volt. Benne jegyzetfüzetek, cérna, egy ezüst gyűszű és ugyanolyan mintájú anyagdarabok voltak, mint a ruhán.

Egy 35 évvel ezelőtti lista a következőket tartalmazta:

„Elena Ferraz. A legügyesebb. Nem hagyja, hogy a szomorúság elszorítsa a kezét.”

Rosalía megérintette az anyja nevét.

– Soha nem láttam róla semmit, amit írtak volna, amikor még fiatal volt.

Addig lapozgattak, amíg egy újabb üzenetre nem bukkantak:

„Anselmo elvesztette a földterületet. Elena egész délután sírt. Nem volt tisztességes adásvétel. Azt mondtam Arturonak, hogy soha többé nem akarom hallani, hogy jó üzlet volt.”

Arturo volt Julian apja.

Rosalía becsukta a jegyzetfüzetet.

-Mit jelent ez?

Julian hazudhatott volna. Nem tette.

– Találtam dokumentumokat, amelyek ugyanerre utalnak.

Rosalía arckifejezése megváltozott.

– A családod a nagyapámtól vette el a földet?

– Azt hiszem. Meg kell bizonyosodnom arról, hogy mennyire emelkedett a nyomás.

– Szóval már tudtad egy részét, amikor elhoztad a ládát.

-Igen.

Rozália felállt.

-Magamat.

Julian fogta a kalapját.

– Jogod van felháborodni.

– Ne mondd meg, mit érezzek.

-Én nem fogom megtenni.

Védekezés nélkül távozott.

Miközben a férfi nyomozott, Renata Villaseñor elkezdett érdeklődni a régi dokumentumok felől. Családja több földterületet is vásárolt nagyjából akkoriban, amikor a kisgazdák adósságba fulladtak. Amikor megtudta, hogy Julián felülvizsgálja ezeket a tranzakciókat, úgy döntött, hogy megelőzi a folyamatot.

Egy helyi kereskedőkkel folytatott étkezés során megjegyezte:

– Az a ruhás lány kihasználja Juliánt. Most már kitalálta, hogy a nagyapját kirabolták, és valószínűleg pénzt akar.

Kevesebb mint 4 nap múlva Rosalía a piacon meghallotta, hogy megtartja Los Laurelest, hogy elcsábította Juliánt, és hogy a ruha csapda volt.

Marta dühösen ért haza.

– Megkeresem azt a nőt.

– Nem. Ha kiabálunk, megadjuk neki, amit akar.

Eközben Julián megtalálta Eusebio Saldañát, egy 82 éves korábbi művezetőt, aki Magdalena közelében lakott.

Anselmo Ferraz nevének hallatán a férfi lehunyta a szemét.

– Azt hittem, senki sem fogja megkérdezni.

Megerősítette, hogy Arturo Alcázar szervezte meg a pénzügyi ostromot, adósságai és befolyása révén kényszerítette a kisbirtokosokat olcsó eladásra. Eusebio még egy régi jegyzetfüzetet is tartott, ahová feljegyezte az adósságbehajtók értesítéseinek kézbesítését és látogatásait, mert – mint magyarázta – akkoriban attól tartott, hogy valaki egy napon letagadja a történteket. Az egyik dátum pontosan egybeesett Anselmo aláírása előtti héttel.

Aztán hozzátette:

–Nem csak Anselmo volt. A Villaseñor család két telket vásárolt abban a szezonban. Arturo majd figyelmezteti őket, akiket már felakasztottak.

Julian megértette, miért érdeklődik Renata annyira.

Azon a délutánon Rosalía házához ment a dokumentumok másolataival, Eusebio aláírt nyilatkozatával és Teresa jegyzetfüzetével. Nem kérte, hogy beengedjék.

– A családom hasznot húzott a családod bukásából. Ez már nem gyanús.

Rozália hallgatott.

– Apám lezárta a nagyapád hitelfelvételi lehetőségeit, majd tisztességtelen áron megvette a telket. Anyám megtudta és tiltakozott, de nem tudta visszavonni.

– Szóval, mit akarsz, mit tegyek most ezzel?

– Ma semmi. Tőlem akartad hallani, nem egy pletykából.

Rosalía a tekintetét állta.

– Időre van szükségem.

– Meg fogod kapni.

Másnap, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Julián belépett egy guadalajarai ügyvédi irodába, a mappával a hóna alatt.

–Vissza akarom adni azt, aminek soha nem lett volna szabad a családomban maradnia.

3. RÉSZ
Héctor Santillán ügyvéd közel két órán át magyarázta, hogy az erkölcsi és jogi igazságszolgáltatás nem mindig halad azonos ütemben. A művelet több mint három évtizedes volt, a közvetlen szereplők halottak, és egy per hosszadalmas és bonyolult lehet.

Julian félbeszakította.

– Nem azt kérdezem, hogyan lehet megelőzni. Azt kérdezem, hogyan lehet megjavítani.

—Adományozhat a terület és a jelenlegi érték egyenértékű hányadát. De egyértelműnek kell lennie, hogy nincs érzelmi vagy kereskedelmi feltétel.

– Pont ezt akarom.

– És ez kérdéseket vethet fel édesapja egyéb műtéteivel kapcsolatban.

– Nyisd ki őket.