Julián elrendelte Los Laureles terveinek felülvizsgálatát, és kijelölt egy termő, vízhez kötött telket, amely egy állami útra nézett, és amelynek jelenlegi értéke magasabb volt, mint Anselmo régi telkének értéke. Nem egy haszontalan sarkot választott. Azt akarta, hogy a javításoknak valós értékük legyen. Azt is kérte, hogy egy független értékbecslő hitelesítse az árat, hogy később senki ne állíthassa, hogy meghamisította az adatokat.

Hector ragaszkodott hozzá, hogy írásban rögzítsék, hogy az adomány elfogadása után visszavonhatatlan, és Julian semmilyen használati, haszonélvezeti vagy döntési jogot nem tart meg az ingatlan felett. Julian minden utasítást kérdés nélkül aláírt. Számára, ha a földet vissza akarták adni, annak valóban meg kellett szűnnie az övé lenni.

Rosalía eközben próbált megbirkózni egy igazsággal, amely megváltoztatta családja történetét. Elena keserűnek tűnő szavai kezdtek értelmet nyerni. Édesanyja egy adósság nyomán nőtt fel, amely tönkretette az apját, az otthonát és a régió befolyásos családjaiba vetett bizalmát.

Egyik este Marta a vászonruha előtt találta.

– Az édesanyád sosem akarta, hogy nehezteléssel élj.

– Nem akart megalázva lenni.

– Nem. De egy dolog nem elfelejteni, és egy másik dolog hagyni, hogy a halottak döntsék el, kit szerethetsz.

Rosalía megfordult.

– Nem mondtam, hogy szeretem Juliant.

Márta felvonta a szemöldökét.

-Én sem.

Rosalía röviden felnevetett.

A megkönnyebbülés rövid életű volt.

Renata a helyi üzleti szövetség ülésén terjesztette a pletykát. Kereskedők és ingatlantulajdonosok előtt arra célozgatott, hogy Rosalía több millió dolláros pert készít elő, Juliánt pedig manipulálják.

– Vannak, akik szomorú történettel érkeznek, és végül meg akarják tartani azt, amit mások generációkon át felépítettek.

Nem számítottam rá, hogy Julian az ajtóban lesz.

Hangtalanul lépett be.

– Egy dologban igazad van, Renata. Vannak emberek, akik generációkon át ragaszkodnak ahhoz, amit mások építettek.

A szoba mozdulatlan volt.

Julian egy mappát tett az asztalra.

– 34 évre visszanyúló tranzakciókról szóló dokumentumaim vannak. Apám tisztességtelen vásárlásokban vett részt. A nagyapád is szerepel a 2. ábrán.

Renáta elvesztette a színét.

– Te nem tudod, mit beszélsz.

-Igen, tudom.

– Tönkreteszed a családod hírnevét egy varrónő kedvéért?

A mondat rosszabbul csapódott be, mint egy sikoly.

Julian a tekintetét fogva tartotta.

– Nem pusztítok el semmit. Felhagyok a hazugság védelmével.

Rosalía délután tudta meg. Nem érzett diadalmaskodást. Tudta, hogy az igazság helyrehozhat egy igazságtalanságot, vagy újabb látványosságot eredményezhet.

Aztán kapott egy hívást az irodából.

– Mendoza kisasszony, szükségünk van a jelenlétére, hogy megvizsgáljuk Alcázar úr földterületének egy részének adományozására vonatkozó javaslatát.

– Nem kértem tőle semmit.

– Tudjuk ezt. Ezért határozza meg a dokumentum, hogy nincs ellenszolgáltatás vagy kötelezettség.

Rosalía dühösen letette a telefont.

„Mit tett?” – kérdezte Márta.

– Földet akar nekem adni.

— És mit szeretnél?

– Hogy megtudjam, miért tette anélkül, hogy megkérdezte volna.

Még aznap délután elment Los Laurelesbe. Juliánt a régi díszteremben találta, amely most üres volt, zene és vendégek nélkül.

Rosalía az ajtóban maradt.

– Azt hitted, egy okirattal mindent helyrehozhatsz?

Julian felállt, de nem közeledett.

-Nem.

—Akkor miért?

– Mert a föld erkölcsileg nem volt a miénk.

–A nagyapám meghalt. Az anyám is. Az, hogy visszaadnak nekem valamit, nem hozza vissza azt, amit elveszítettek.

-Tudom.

A kifogások hiánya némileg csökkentette a haragját.

– Akkor magyarázd el nekem.

„Vannak károk, amiket nem lehet helyrehozni. De ez nem jogosít fel senkit arra, hogy továbbra is hasznot húzzon belőle. Nem azért tettem ezt, hogy újra beszélj velem, megbízz bennem, vagy bármit is érezz irántam. Ha úgy döntesz, hogy nem látsz meg újra, az adomány akkor is folytatódik, ha el akarod fogadni.”

– És mi van, ha nem fogadom el?

– Találok majd más módot, hogy kifizessem az adósságnak azt a részét. Talán egy kistermelői alapot. Valamit, ami nem tőled függ.

Rosalía hosszan figyelte. Most először értette meg, hogy Julián szétválasztja a szeretetet az igazságszolgáltatástól.

–Anyukám azt szokta mondani, hogy az emberek akkor is megmutatják, kik ők, amikor el tudnának rejtőzni, de úgy döntenek, hogy nem teszik.

Julian elővett egy összehajtott papírlapot.

– Anyám otthagyott valamit.

Teresa jegyzetfüzetének egy oldalának másolata volt:

„Ha Julián valaha örökli ezeket a földeket, remélem, hogy a bátorságot is örökli majd, hogy helyrehozza azt, amit mi nem tudtunk.”

Rosalía kétszer is elolvasta.

– Az ott volt?

– Az utolsó néhány oldalon. Három nappal ezelőtt találtam rá.

– Tudta, hogy megtudod?

– Nem tudom. De azt akartam, hogy valaki megcsinálja.

Rosalía mély levegőt vett.

– Beleegyezem, hogy felülvizsgálom az adományt. Nem ígérek semmi többet.

– Nem kérnék többet.

A következő hetek lassan teltek, és közel sem hasonlítottak arra a romantikára, amit a város elképzelt. Rosalía felbérelt egy ügyvédet, független értékbecslést kért, és követelte, hogy a szerződésből egyértelműen kiderüljön, hogy az átruházás semmilyen személyes, kereskedelmi vagy érzelmi kötelezettséget nem keletkeztetett Juliánnal szemben.

Mindent elfogadott.

Ugyanekkor Héctor bizonyítékokat talált más családokra is, akiket hasonló tranzakciók érintettek. Julián kinyitotta a hacienda archívumát, és másolatokat adott mindenkinek, aki bizonyítani tudta a kapcsolatot a korábbi tulajdonosokkal.

Ez több földbirtokost is felháborított.

Az egyik nagybátyja felelőtlennek nevezte.

– 1 régi problémából 20 problémát fogsz csinálni.