A nővérei kinevették és „ducinak” csúfolták, de a földbirtokos meglátta, és úgy hívta: „szerelmem”.

1. RÉSZ
A kancsó a köveknek tört, és miközben Jácinta térdéből vérzett, két nővére tapsolt és azt kiabálta, hogy ilyen kövér nő nem talál magának férjet.

1916 júniusában történt San Jerónimo del Mezquitalban, Durangóban, egy vályogvárosban, ahol a hírek gyorsabban terjedtek, mint az ökrös szekerek. Jacinta Ríos 22 éves volt, és már fél öt óta fenn volt. Már begyújtotta a kályhát, megőrölte a nixtamált és megetette a csirkéket, amikor Matilde és Leonor tiszta ruhákban kijöttek a verandára. Vékonyak, hiúk voltak, és szakértők abban, hogy a kegyetlenséget szórakozássá alakítsák.

Az apja, Don Eusebio, bent tartózkodott a házban. Özvegyember volt, és nem rossz ember, de a családi gyávaság miatt idősebb lányai uralkodhattak. Soha nem ütötte meg Jacintát; egyszerűen úgy tett, mintha nem hallaná, és ez a közöny végül többet nyomott a latba, mint egy összeszorított ököl.

Jacinta válasz nélkül szedte össze a darabokat. Az egyik megvágta a tenyerét. Ekkor egy mély hang hallatszott át az udvaron.

–Vége van.

Gabriel Santillán a bejáratnál álló mesquite fa mellett állította meg Relámpagot, gesztenyebarna lovát. 31 évesen a La Providencia ranch tulajdonosa volt, és szűkszavú emberként volt ismert. Élelmiszert szállított Don Eusebio számára, aki kukoricát termesztett egy bérelt földdarabon. Leszállt a lováról, eltakarította a törmeléket, és kinyújtotta kérges kezét.

– Kelj fel, Jacinta! Senki sem érdemli meg, hogy másokat szórakoztasson, és így alázatosan tűrje a dolgot.

Matilde megvetően mosolygott.

– Ne sértődjön meg, Don Gabriel. Hozzá van szokva.

Addig bámulta, amíg a mosolya el nem halványult.

– Ez rád vet rosszabb fényt, mint rá.

Jacinta elfogadta a kezét. Gabriel szemében nem volt szánalom, csak tisztelet, valami annyira ismeretlen, hogy jobban fájt neki, mint a seb. Egy héttel később visszatért, hogy munkát ajánljon neki. Anyja halála óta a La Providencia csendes házzá vált. Szüksége volt valakire, aki vezeti a konyhát, a kamrát és a tyúkólat. Fizetést, saját szobát és tanúk előtt aláírt szerződést ajánlott.

„A döntés az övé” – tisztázta, amikor Eusebio az idősebb lányaira nézett.

– Elfogadom – mondta Jácinta.

Matilde azzal vádolta, hogy férfit keres; Leonor biztosította, hogy terhesen és meggyalázva fog visszatérni. Eusebio lehajtotta a fejét. Jacinta két ruhát és anyja kendőjét egy takaróba csavarta, és anélkül távozott, hogy bármi mást magával vitt volna.

A La Providencia-ban három tisztelettudó mezőgazdasági munkásra, egy kis szobára és Relámpagóra bukkant, aki minden délután halkan kopogott az ablakon, hogy almát kapjon. Gabriel társként, nem pedig eszközként kezelte a lovat; a gesztenye anyja betegsége alatt is mellette maradt. A legelőn legelésztek a szarvasmarhák, amelyek eltartották a farmot, és Jacinta soha nem avatkozott bele a férfiak munkájába: rendet tett a könyvelésben, felélesztette a zöldségeskertet, és gondoskodott arról, hogy újra legyen meleg étel az asztalon.

Rájött valamire, amit nehezebben tudott elfogadni, mint a fizetést: engedély nélkül pihenhetett. Az első délutánon, amikor korán végzett, leült az ágy szélére, és várta, hogy valaki lustasággal vádolja meg. Gabriel elment az ajtó mellett, észrevette a nyugtalanságát, és egy legendás könyvet tett az ablakpárkányra.

– Anyám azt szokta mondani, hogy a ház, ahol senki sem tud nyugodni, az egyfajta börtön.

Jacinta óvatosan nyitotta ki a könyvet. Soha senki nem adott neki ilyet. Ezek az oldalak voltak az elsők, amiket élvezett anélkül, hogy úgy érezte volna, elvette volna a nővéreitől.

Az első vasárnapon Gabriel megkóstolta az enchiladas de chile pasado-ját, és csendben maradt.

„Nem tetszettek?” – kérdezte a nő.

–Emlékeztettek arra, hogy ennek a háznak valaha szíve volt.

Közelségük pletykákat váltott ki. Doña Mercedes Urrutia, a volt udvari tisztviselő özvegye meggyőzte Matildét és Leonort, hogy követeljék Jacinta visszavételét. Amikor Eusebio szégyenkezve megérkezett, Gabriel letette az aláírt szerződést az asztalra.

– A lányod felnőtt, fizetést kap, és a szavad védi. Akkor megy el, amikor akar.

Jacinta meghallotta a konyhából érkező hangokat, és hangtalanul sírt. Most először állt ki valaki mellette.

Silvestre Urrutia, Mercedes fia és városi jegyző, azonban távolról figyelte az eseményeket. Hónapokkal korábban megkérte Matilde kezét, aki azonban a város főterének fele előtt visszautasította. Megalázva úgy döntött, hogy megbünteti az egész családot, és elpusztítja Gabrielt, akinek a jólétét irigyelte. Éjszaka belépett a levéltárba, magához vett néhány lepecsételt papírt, és panaszt írt: Jacinta állítólag ellopott egy aranyérmet, amely az édesanyjáé volt.

Hajnalban két vidéki rendőr érkezett La Providencia városába. Az egyik kihajtogatta a dokumentumot; a másik bilincset tartott.

– Jacinta Ríost lopás miatt letartóztatták. A jelentés szerint az érmet az ágya alatt találták meg.

Ha te is gyanítod, hogy valaki elültette, írd meg kommentben, mit tennél, és keresd meg a 2. részt, mielőtt ítélkezel Jacinta felett.

2. RÉSZ
Jacinta a szobája felé nézett, és rájött, hogy valaki bejött, miközben reggelit készített. Gabriel megkérdezte, hogy megmutatja-e az érmet. Egy ovális darab volt, egy apró Szűzanyával, de Jacinta felismerte a szélén lévő horpadást: Matilde évekig viselte a falusi ünnepségeken.

– Nem voltam ott tegnap este – jelentette ki Jacinta. – Martina, a mosónő, kicserélte az ágyneműmet, és ezt tanúsítani is tudja.