– Ismerem apád kézírását – felelte Refugio. – Huszonhat éven át javítgattam a ruháit, és hallgatóztam az ajtaja mögött. A tiédet is ismerem. Láttam, ahogy azt az utolsó üzenetet írtad, amikor a ládáért jöttél.

Silvestre előrelépett. Abelardo hirtelen mozdulatok nélkül mérte fel a távolságot. Kint nyerítés hallatszott: Gabriel megérkezett a Relámpagon, Eusebio és Leonor kíséretében. A ló megállt a ház előtt, mert felismerte Silvestre kabátjára tapadt füstszagot, ugyanazt a szagot, amit az égő istállónál érzett. Gabriel az ablakon keresztül meglátta a fegyvert, és intett a többieknek, hogy legyenek csendben.

Bent Silvestre felkapta az olajlámpást.

– Ha azt a jegyzetfüzetet elégetik, csak egy haldokló nő szava marad meg.

Doña Refugio olyan derűvel nézett rá, ami nyugtalanította.

—3 példány marad belőle.

Hazugság volt, de bevált. Silvestre Tomás atyához fordult, követelve, hogy felfedje a hollétüket. Abelardo a karjára vetette magát. A lövés átütött egy sugarat. Gabriel belépett, és hátulról megragadta Silvestre-t; a revolver a földre esett. Leonor arrébb húzta a lámpát, mielőtt az lángra lobbantotta volna a függönyöket.

Nem volt lincselés, nem volt azonnali igazságszolgáltatás. Abelardo lefoglalta a fegyvert, a jegyzetfüzetet és a gombot; majd külön-külön felvette a vallomásokat. Futárt küldött a kerületi székhelyre, hogy egy városon kívüli bíró felülvizsgálhassa az ügyet. Elrendelte a panasz, a friss feljegyzés és a városi asztalon lévő dokumentumok tintamintájának összehasonlítását is.

Jacinta aznap délután elhagyta a celláját, még mindig nyomozás alatt, de elegendő vád nem emeltek ellene ahhoz, hogy fogva tartsák. Gabriel Relámpagoval várta. Nem rohant oda, hogy megölelje. Annyi fürkésző pillantás után vissza kellett szereznie a jogot, hogy minden mozdulatát irányíthassa.

„Megtaláltad az igazságot?” – kérdezte.

–Megtaláltuk az elvet. A többit majd bebizonyítjuk.

–Menjünk már?

– Csak akkor, ha azt akarod, hogy maradjak.

Jacinta a gesztenyebarna ló nyakára tette a kezét, majd Gabrielre nézett.

-Marad.

A bíró öt héten át gyűjtötte a bizonyítékokat. A szakértő megerősítette, hogy Silvestre írta az üzenetet és hamisította az aláírásokat. A kovács azonosította a mellénygombot, amit ő rendelt. Martina azt állította, hogy a szoba tiszta volt a házkutatás előtt. Leonor beismerte, hogy látta Matilde-t átadni az érmet. Eusebio elismerte az üres aláírását, és nyilvánosan bevallotta, hogy hallgatása védtelenné tette Jacintát.

A főkönyv valami még ennél is nagyobb dolgot tárt fel: Silvestre apja 11 család okiratát módosította meg, köztük egy La Providencia tulajdonában lévő, vízzel övezett földterület tulajdonjogát is. Silvestre szándékában állt megszerezni a tanyát, ellenőrizni a forrást, és aszály idején vizet árulni. A tűzvész az volt a kísérlete, hogy elpusztítsa azokat a feljegyzéseket, amelyek a föld folyamatos használatát bizonyították.

Matilde-ot nem pusztán kegyetlenségéért börtönözték be. Az érem átadásáért, a szobába való bejutás elősegítéséért és eskü alatti hazugságért indult ellene eljárás. Mivel később együttműködött, és nem vett részt a tűzvészben, enyhébb büntetést kapott, és köteles volt a kár helyreállításán dolgozni. Silvestre-t hamisítással, hamis bejelentéssel, gyújtogatással és fenyegetéssel vádolták. Doña Mercedes elvesztette azt a befolyását, amelyet a tiszteletnek vélt, bár nem büntették meg olyan bűncselekményekért, amelyeket nem követett el.

A végső meghallgatáson Jacintának végig kellett hallgatnia, ahogy „kövérnek” nevezik, hogy magyarázatot adjon a megvetésére, ami elősegítette az eljárást. Felállt, mielőtt a bíró kihirdette az ítéletet.

– A testem nem bizonyíték a bűnre, és nem jogosít fel arra, hogy megalázzanak. A nevem Jacinta Ríos. Azt akarom, hogy így írják.

A titkár kijavította a jegyzőkönyvet. Ez az apró gesztus jobban megindította a várost, mint bármilyen beszéd. A határozat megsemmisítette a panaszt, visszaadta az érintett földeket, és Silvestre-t kerületi börtönbe küldte, míg a többi család ügye folytatódott.

Doña Refugio kilenc nappal később meghalt, Tomás atya és Jacinta kíséretében. Mielőtt lehunyta volna a szemét, csak egyetlen dolgot kért.

– Ne hagyd, hogy a félelmem legyen az utolsó dolog, amire emlékszel rólam.

„Emlékezni fogunk rá, hogy akkor beszélt, amikor még megmenthetett valakit” – ígérte Jacinta.

Hazaérkezése után Eusebio magával akarta vinni.

– Rendet tudok teremteni. A nővéreid már értik.

Jácinta szeretettel nézett rá, de engedelmesség nélkül.

„Egyetlen délután alatt akarod helyrehozni azt, amit évekig megengedtél magadnak. Megbocsátok neked, apa, de nem megyek vissza. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy visszatérsz oda, ahol megtanultál eltűnni.”

Leonor lesütötte a tekintetét. Részt vett a gúnyolódásban, bár végül igazat mondott.

– Nem kérem, hogy felejts el – mondta. – Csak hadd tanuljak meg más lenni.

Jácinta beleegyezett, hogy fogadja a leveleit, de nem az ismételt kifogásait. Szigorúbb távolságtartást alkalmazott Matilddal szemben. Amikor Matilde bocsánatot kért, anyja érzelmei miatti féltékenységre hivatkozva, Jácinta így válaszolt:

–A fájdalom megmagyarázza, mit tettél, de nem tesz ártatlanná. Változz anélkül, hogy tanúként követelnéd.

La Providencia élete visszatért a régi kerékvágásba. A mezőgazdasági munkások kijavították az istállót, a szarvasmarhák visszatértek a legelőre, Relámpago pedig továbbra is az ablakon keresztül követelte az almáját. Jacinta olyan precízen intézte a sajtok és lekvárok értékesítését, hogy Gabriel megemelte a fizetését. Amikor Jacinta utalt rá, hogy hamarosan családdá válnak, és a pénz többé nem számít, Relámpago otthagyta a számlákat az asztalon.

– Számít, mert a munkám értékes, még akkor is, ha szeretsz.

Gábriel elmosolyodott.