A nővérei kinevették és „ducinak” csúfolták, de a földbirtokos meglátta, és úgy hívta: „szerelmem”.

A tizedes azt válaszolta, hogy csak parancsokat hajt végre. Gabriel elfojtotta a dühét; a vidéki rendőrséggel való szembesítés súlyosbíthatná a vádat.

– Követlek majd.

– Nem – mormolta Jacinta. – Azt fogják mondani, hogy a szégyenük vagyok.

– Hadd beszéljenek. A szégyen egy ártatlan ember elhagyása.

Piacidőben vitték végig a főutcán. Doña Mercedes várt, a háza előtt ült. Matilde és Leonor mögötte. Silvestre pont ezt a pillanatot választotta, hogy a nyomozást látványossággá változtassa. Néhány nő sértegette Jacintát; mások egyenesen hátralátták, és kételkedni kezdtek.

A rendőrőrsön Abelardo Montes, a politikai vezető megvizsgálta a panaszt. Hivatalos pecsét, Eusebio remegő aláírása és egy Leonornak tulajdonított nyilatkozat volt rajta. Jacinta kérte, hogy olvassa fel. Bár csak három éve járt iskolába, tudta, hogyan írja a nővére az R betűt.

– Ez az aláírás nem Leonoré. És az apám soha nem hívna Jacinta Maríának: Nincs középső nevem.

Abelardo nem engedte el, de mindkét szabálysértést feljegyezte. Kint Gabriel sápadtan és remegve találta Eusebiót.

– Egy üres lapot írtam alá – vallotta be az öregember. – Silvestre azt mondta, hogy a földhivatali bejegyzés javítására van szükség. Matilde ragaszkodott hozzá, hogy higgyek neki.

Gabriel meg akarta rázni, de ő csak annyit követelt, hogy mondja el az igazat. Ekkor megjelent Leonor. Már nem mosolygott.

– Matilde három nappal ezelőtt adta át az érmet Silvestre-nek – mondta. – Megígérte, hogy tönkreteszi Jacintát, csak hogy ne beszéljen arról, hogyan utasította el. Tanúként írtam alá, de ezt a vallomást nem.

Matilde, aki követte őket, az utca közepén pofon vágta Leonort.

– Elárultad a családodat!

– A család nem bánik úgy a húgával, mint a szeméttel – felelte Leonor sírva.

A botrány megosztotta a várost. Matilde mindent tagadott, Silvestre pedig azt állította, hogy Leonor féltékenységből hazudik. Gabriel visszatért a ranchra nyomokat keresve. Martina megerősítette, hogy nem volt kitüntetés, amikor megágyazott. Tertuliano, a legidősebb mezőgazdasági munkás, emlékezett rá, hogy kora reggel egy sötét lovat látott a vízikerék közelében. Fekete sarat találtak Jacinta ablaka alatt, ami különbözött La Providencia vörös földjétől, és gyakori volt az Urrutia család karámjában. Ezek nyomok voltak, de nem perdöntő bizonyítékok.

Gabriel megkérte Felipét, hogy vigyázzon a legelőre, és személyesen szállított élelmet a parancsnoki helyre. Abelardo csak annyit engedett neki, hogy Jacintával beszéljen az ajtón keresztül.

– Villám nem akarta megenni az almáját – mondta, és megpróbált mosolyt csalni a lány arcára.

– Mondd meg neki, hogy ne legyen makacs.

– Úgy néz ki, mint valaki, akit ismerek.

Jacinta alig mosolygott. Aztán a homlokát a rácsokhoz nyomta.

– Attól tartok, elveszítem a ranchot, mert megvédtem magam.

– A tulajdon visszaszerezhető. A méltóság, amiről az ember gyávaságból lemond, nem mindig.

Megértette, hogy Gabriel nem együttérzésből cselekedett. Pontosan azért csodálta őt, mert még bebörtönzése alatt is arra gondolt, hogyan védhet meg másokat.

Azon az éjszakán valaki felgyújtotta a fészert, ahol Gabriel a zsákjait és a könyveit tartotta. A munkások a legelőre vezető kapu kinyitásával mentették meg a jószágokat. Relámpago, akit megijesztett a füst, nem futott el: patáival dörömbölte az istálló ajtaját, amíg fel nem ébresztette Gabrielt. A lónak köszönhetően eloltották a lángokat, mielőtt a házhoz értek volna.

A hamvak között volt egy gyöngyházgomb, amelyre egy „S” betűt véstek. Gabriel látta Silvestre elegáns mellényén. Amikor azonban elvitte Abelardóhoz, a tisztviselő figyelmeztette, hogy még mindig azzal vádolhatják, hogy elrejtette.

Eközben Jacinta egy cellában töltötte az éjszakát. Matilde egyedül érkezett, és a rácsokhoz lépett.

„Mondd, hogy Gabriel parancsára lopd el az érmet, és szabad leszel. Silvestre a földjét akarja; te egyszerűen csak a megfelelő vagy.”

Jacinta ekkor megértette, hogy a vád nem csak az ő megalázásáról szólt. Ha Gabrielt azonosítják a felbujtóként, és a tűz is bekövetkezik, Silvestre nyomást gyakorolhat rá, hogy adja el a Providencia-t.

– Miért gyűlölsz engem ennyire?

– Mert anya úgy nézett rád, mintha különleges lennél – vágta rá Matilde. – Mielőtt meghalt, azt mondta, hogy te vagy az egyetlen, aki képes egyben tartani a házat.

Jacinta érezte, hogy egy régi seb újra felszakad, de nem adta fel.

Hajnalban egy lány üzenetet adott át a plébánostól Abelardónak. Doña Refugio Salas, a 78 éves varrónő és az Urrutia család egykori alkalmazottja haldoklott, és vallomást kértek tőle. A lány egy láda dupla alján rejtette el Silvestre nyolc évvel korábban elhunyt apjának jegyzetfüzetét.

Amikor Abelardo kinyitotta az első oldalt, neveket, elkobzott földeket és hamisított pecséteket talált. Az utolsó oldalon egy friss bejegyzés állt, egy másik kézírással: „Ríos-érem. Eusebio aláírása. Vádold meg a lányt és törd meg Santillánt.”

Doña Refugio rémülten az ajtó felé mutatott. Silvestre éppen akkor jelent meg a folyosón egy revolverrel és egy doboz gyufával a kezében.

3. RÉSZ
Silvestre becsukta az ajtót a vállával, és először Abelardóra, majd Tomás atyára mutatott. A hajnal alig szűrődött be a repedéseken. Doña Refugio a mellkasához szorította a jegyzetfüzetet; kezei törékenynek tűntek, de nem engedték el.

– Add ide! – parancsolta Silvestre. – Az öregasszony zavarban van, te pedig kihasználod.