1. RÉSZ
A férfi, aki egy éve próbált rávenni, hogy feleségül menjek hozzá, egymillió-nyolcszázezer peso értékű váltót tett az asztalomra, és mosolyogva így szólt:
– Vagy elfogadod, hogy a feleségem légy, Mariana, vagy hétfőn fizettetlek veled.

Éreztem, ahogy a levegő nehézzé válik.

Huszonkilenc éves voltam, és egyedül vezettem a La Jacaranda Vendégházat, egy régi házat Pátzcuarón, amelyet anyám halálakor rám hagyott. Nyolc szoba, nyikorgó padló és egy hatalmas jacarandafa volt az udvaron. Ez volt az otthonom, a munkám, és az egyetlen dolog, ami a családomból megmaradt.

Rogelio Salcedo ezt mondta.

Egy barkácsbolt, két üzlet és számos magánkölcsön tulajdonosa volt a környéken, és néhány hetente megjelent virággal, csokoládédobozokkal és ugyanazzal a javaslattal, amit udvariasságnak álcáztak.

Mindig nemet mondtam.

Három héttel a fenyegetés előtt egy vihar áram nélkül hagyta a környék felét. Este negyed tízkor kopogtak a kapun.

Nyisd meg a mirillát.

A másik oldalon egy átázott férfi ült, testéhez egy szakadt hátizsák tapadt, és az egyik szemöldökén megszáradt vér éktelenkedett. Nem tűnt részegnek vagy agresszívnek. Kimerültnek látszott.

Jó estét! Láttam a szobákra vonatkozó táblát. Szükségem van egy ágyra egy éjszakára.

—A nyilvántartót fizeti.

Él tragó nyál

– Kiraboltak a buszpályaudvar közelében. Elvették a pénztárcámat, a mobiltelefonomat és egy bőröndöt. A hátizsákomat otthagyták, mert csak vizes ruhák vannak benne. Megadhatom nekik a digitális azonosítómat, amikor újra hozzáférek az e-mailjeimhez, de ma nem lesz módom fizetni.

Be kellett volna zárnom

Szinte bárki ezt tette volna.

Mielőtt azonban ezt megtette volna, láttam, hogy látható helyen tartja a kezét, és hátrált egy lépést, nehogy túl közel kerüljön a bejárathoz.

—Hogyan nézhetsz ki?

—Tomas Herrera

– És mit tehetsz, Tomás Herrera?

Az ereszcsatornára nézett, amelyből víz ömlött a teraszra.

– Először is, tudom, hogy a lefolyó rosszul van elhelyezve, és holnap el fogja árasztani a konyhádat.

Belépés szükséges

Adtam neki egy törölközőt, kávét és a hatos szobát, a legkisebbet. Másnap reggel már az ereszcsatornát tisztította. Megjavított egy szivárgást, beállított két ajtót, és megmutatta, miért fogyaszt annyi gázt a fűtés. Megegyeztünk, hogy néhány napot dolgozik a szállásért és az ellátásért cserébe.

Doña Chayo, a szomszédom, majdnem keresztet vetett, amikor meglátta.

– Bútorok nélkül fogsz felébredni.

– Ha bármit ellopnak, szólok, hogy elmondhasd, mindig is tudtad.

Tomás egy olyan nevetést hallatott, amit eddig nem hallottam.

Ahogy teltek a napok, észrevettem, hogy munkás kezei vannak, de úgy beszélt, mint aki éveket töltött tanulással. Egyik délután elolvasott egy polgári védelmi közleményt, és elkezdte magyarázni nekem.

—Ügyvéd?

Túl sokáig tartott a válaszadás.

– Majdnem. Jogot tanultam Guadalajarában. Az utolsó évben otthagytam.

Nincs további kérdés

Azon az estén, amikor Rogelio elém tette azt a váltót, Tomás éppen egy zsanért javított az ebédlő hátsó részén. Rogelio ragaszkodott hozzá, hogy apám nyolc évvel korábban kölcsönt vett fel a panzió felújítására, és soha nem fizette vissza. Szerinte a kamatokkal és a költségekkel együtt az adósság meghaladta minden vagyonom értékét.

– Az édesanyád tudta – tette hozzá. – Ezért írta alá ezt a nyilatkozatot, mielőtt meghalt.

Felmutatott nekem egy második papírlapot.

Megláttam anyám nevét alul, és hányingerem lett.

– Soha nem mondott nekem semmit.

– Az emberek eltitkolják a problémáikat, hogy megvédjék a gyermekeiket.

Aztán felém hajolt.

– Gyere hozzám feleségül, és én véget vetek ennek az egésznek.

Amikor elment, úgy bámultam a leveleket, mintha egy mondat lennének.

Tomás közeledett, de nem próbálta meg elvenni tőlem őket.

– Láthatom őket?

Bólintottam.

Némán elolvasta. Ellenőrizte a dátumokat, az aláírásokat, a pecséteket és a közjegyzői okirat számát.

Hirtelen összevonta a szemöldökét.

– Mariana, az édesanyád mindig a második vezetéknevével írta alá?

-Mindig.

A lapra mutatott.

Az aláíráson „Elena Ruiz” állt, nem pedig „Elena Ruiz Mendoza”.

Aztán megérintette a feltételezett közjegyzői pecsétet.

– És ez engem is aggaszt.

-Mert?

—Mivel az okiratszám formátuma nem felel meg az itt megjelenő közjegyzői hivatalnak.

Borzongást éreztem.

Tamás felnézett.

– Tudnom kell valamit. Megvannak még a szüleid régi papírjai?

A tetőtéri, bezárt szoba felé néztem, ahová évek óta kerültem a belépést.

– Minden dobozokban van.

– Akkor ne azzal kezdd, hogy eldöntöd, elveszíted-e a házat. Kezdd azzal, hogy ellenőrizd, egyáltalán létezik-e az az adósság.

És abban a pillanatban megértettem, hogy a nincstelen férfi, akit az esőben beengedtem, épp most találta meg az első repedést Rogelio fenyegetésén.

Ha a helyemben lennél, megbíznál Tomásban, vagy becsuknád az ajtót, mielőtt a 2. részhez fordulnál?

2. RÉSZ
Még aznap este felmentünk a tetőtéri szobába.

Nem volt ott semmiféle csodálatos kincsesláda, ami arra várt volna, hogy kinyissuk. Nedvesség, poros mappák, jelentéktelen számlák, adóbevallások, lejárt biztosítások és olyan dobozok voltak, amiket anyám lepecsételt apám halála után.

Tomás nem a filmekhez hasonlóan „bizonyítékokat” keresett. Három kupacot rakott össze: ingatlanokat, bankokat és Rogelio ügyeit.

Én voltam az, aki kinyitotta, átnézte és eldöntötte, hogy mely dokumentumokat tartsam meg. Nem fogom az életemet egy idegen kezébe adni csak azért, mert tud iratokat olvasni.

Hajnali 1 óra körül megtaláltam apám egyik jegyzetfüzetét. Az egyik oldalon egy bejegyzés állt: „Salcedo, felújítás, 420 000. Kifizetve.” Alatta egy hat évvel ezelőtti dátum és egy banki referenciaszám.