– Ez nem bizonyítja, hogy fizetett – mondta Thomas –, de megmutatja, hol keressük.

Mielőtt elindultam, kivettem a fiókból anyám személyi igazolványának, végrendeletének és két beszállítói szerződésének másolatát. Mindhármon „Elena Ruiz Mendoza”-ként írta alá, a második vezetékneve alatt egy hosszú görbével. A feltételezett elismerés egy rövid, tétova, szinte rajzolt aláírás volt. Nem volt szakértői bizonyíték, de a különbséget már nem hagyhattam figyelmen kívül.

Másnap bementem a bankba a szüleim örökségi dokumentumaival, és segítséget kértem a korábbi tranzakciók felkutatásában. Nem tudtak azonnal semmit sem mondani. Egy hivatalos kérelmet és számos dokumentumot kértek.

Aztán elmentem ahhoz a közjegyzői irodához, akinek a pecsétje szerepelt az adósságelismerésen.

A recepciós kikereste a számot a rendszerében, végzett még egy keresést, majd felhívta az archívum felelősét.

„Az a hangszer nem Elena Ruiz Mendozáé” – magyarázta nekem. „Valójában ez a szám egy másik árveréshez tartozik.”

Gyengének éreztem a lábaimat.

– Tudsz nekem bizonyítékot adni?

—Kérésre és a jogi érdek igazolásával igazolást tudunk kiállítani arról, hogy ez a cselekmény nem szerepel a jegyzőkönyvünkben.

Elindultam a papírmunkával, és felhívtam egy moreliai ügyvédet, Paulina Cárdenast, aki anyám hagyatékát intézte. Mindenről küldtem neki fotókat.

A válasza kurta volt.

–Ne írj alá semmit. Ne adj Rogeliónak eredeti dokumentumokat. És ne szállj szembe vele még.

Azon a délutánon Rogelio úgy érkezett meg, mintha semmi baja nem lett volna, egy doboz édes kenyérrel.

– Azért jöttem, hogy megnézzem, higgadtan átgondoltad-e a dolgokat.

– Átnézem a papírokat.

A mosolya alig változott.

„Nem a legjobb érdekedben, hogy ügyvédekre költs pénzt. Végül többet fogsz fizetni.”

Tomás deszkákat cipelve bukkant elő a teraszról. Rogelio tetőtől talpig végigmérte.

– És ki ez?

– Egy vendég.

– Gyorsan bizalmat nyersz idegenekkel szemben.

Álltam a tekintetét.

– Gyorsabban, mint azoknál a férfiaknál, akik egy olyan adósságot akarnak behajtani, amiről én soha nem is tudtam.

Rogelio letette a dobozt a pultra és elment.

Azon az estén Tomás elmondta, miért tud annyit a dokumentumokról. Az apjának egy kis építőipari cége volt. Halálakor valódi adósságokat, pereket és finanszírozott gépeket hagyott maga után. Tomás otthagyta az egyetemet, hogy segítsen a húgának, és végül szinte mindent elveszett.

„Azt is gondoltam, hogy egy lepecsételt dokumentum azt jelenti, hogy nincs mit megvitatni” – mondta. „Túl későn tanultam meg, hogy először ellenőrizni kell, hogy ki állította ki, mit ír rá, és hogy egyezik-e a feljegyzésekkel.”

Két nappal később a bank megtalálta a mozgás helyét.

Apám 420 000 pesót utalt át egy Commercial Salcedo számlára. A leírásban ez állt: „FELÚJÍTÁSI HITEL RENDEZÉSE”. A dátum megegyezett a betétkönyvben szereplővel.

De volt valami rosszabb is.

Paulina összehasonlította Rogelio váltóját egy olyan példánnyal, amely apám hagyatéki aktájában szerepelt. A régi példányon az eredeti összeg 420 000 peso volt, és egy kézzel írott megjegyzés volt rajta: „fizetve”. A Rogelio által mutatott dokumentumban ez a rész ki volt vágva, és úgy tűnt, mintha még mindig érvényes lenne.

– Aztán megpróbált becsapni.

– Úgy tűnik, így van – felelte Paulina. – De szeretném átnézni az édesanyád által állítólag aláírt elismerő nyilatkozatot, mielőtt leírnám, hogyan tette.

A válasz másnap jött.

A közjegyzői hivatal írásban megerősítette, hogy soha nem hagyta jóvá az említett okiratot.

És megtaláltam azt a részt, ami megmagyarázta az okát.

Anyám kinyomtatott e-mailjei között volt egy ajánlat is, amit Rogelio két évvel korábban tett neki: megvenni a La Jacarandát, összevonni két szomszédos ingatlannal, és építtetni belőle egy butikhotelt. Anyám kézzel írta a lapra: „Ne add el.”

Aztán eszembe jutott minden látogatása, a megjegyzései az udvar méretéről, a kocsifelhajtóról, a tetőről nyíló kilátásról.

Nem akart feleségül venni, mert szeretett.

Biztosítani akartam azt az ingatlant, amit anyám nem volt hajlandó eladni.

Miközben még feldolgoztam, kaptam tőle egy üzenetet.

„Vasárnap, este 6 óra. Elhozom a megállapodást. Ha nem írod alá, hétfőn beadom a pert.”

Paulina egy perc múlva felhívott.

– Hadd jöjjön. De ezúttal nem fogsz improvizálni.

Tomásra néztem, és mióta minden elkezdődött, most először nem éreztem félelmet.

Dühöt éreztem.

És ha valaki egy ilyen hazugsággal megpróbálná elvenni a házadat, azonnal szembeszállnál vele, vagy megvárnád, amíg megtudod az egész igazságot?

3. RÉSZ
Vasárnap hat előtt tíz perccel bezártam a La Jacaranda kapuját, és kiakasztottam egy táblát, amelyen az állt: „nincs szabad szoba”.

Paulina megérkezett Moreliából egy mappával, a szakmai igazolványával és az összegyűjtött iratok hitelesített másolataival. Tomás az udvaron volt. Megkértem, hogy ne üljön mellém.

– Azt akarom, hogy Rogelio beszéljen velem. Ez az én házam, és az én döntésem.

– Akkor csak akkor avatkozom közbe, ha megkérsz.

Pontban hat órakor Rogelio lépett be kék dzsekiben és egy bőrmappával a kezében. Mosolya lehervadt, amikor meglátta Paulinát.

– Látom, bonyolultabbá tetted a dolgot a kelleténél.

-Leül.

Elővett egy megállapodást, és felém tolta.

– Aláírod az adósságelismerést, mi beleegyezünk a polgári esküvőbe a jövő hónapban, és akkor elengedjük az adósságot.

Paulina szólalt meg először.

– Azt állítja, hogy Arturo Ruiz úr váltója még mindig fennáll?

-Természetesen.

– És hogy Elena Ruiz Mendoza közjegyző előtt elismerte ezt a kötelezettséget?

— Minden ott van.