Letettem apám hagyatéki aktájának másolatát az asztalra. Az eredeti váltó 420 000 pesóról szólt, és rajta volt a „fizetett” megjegyzés. Ezután elhelyeztem a Comercial Salcedo részére történő átutalási bizonylatot.

– Az apám fizetett neked.

Rogelio alig nézett rá.

– A foglaló nem bizonyítja, hogy az a kölcsönhöz volt befizetve.

Rámutattam neki a koncepcióra: „ÁTALAKÍTÁSI HITELRENDELÉS”.

Megfeszült az állkapcsa.

Paulina hozzátette a közjegyzői tanúsítványt.

– És Elena asszony állítólagos visszaigazolása nem létezik abban a protokollban. A szám egy másik tranzakciónak felel meg.

Rogelio felkelt.

– Ha meg akarod beszélni, majd a bíróságon találkozunk.

– Pontosan ezt fogom tenni – válaszoltam.

Most először hagyta abba a mosolygást.

– Paulina holnap benyújtja a panaszt az állítólagosan hamisított dokumentummal és azzal a kísérlettel kapcsolatban, hogy elismerjek egy már kifizetett tartozást. Átadjuk az üzeneteiket és a vételi ajánlatot is, amelyet anyám elutasított.

Rogelio a terasz felé nézett, és meglátta Tomást.

– Mindez azért történt, amit az az éhező nyomorult mondott neked?

Felálltam.

– Nem. Megmutatta, hogyan kell csekkolni. Elmentem a bankba. Elmentem a közjegyzőhöz. Felhívtam az ügyvédemet. Megtaláltam az ajánlatot. Ne keverd össze a kísérésemet azzal, hogy helyettem döntesz.

Hirtelen mozdulatokkal eltette a papírjait.

–Az a ház el fog nyelni téged. Anyád alig bírta tovább, pedig te nem ő vagy.

A kifejezés fájt, de már nem bénított meg.

– Igazad van. Én nem ő vagyok. Ezért nem fogok hallgatni.

Öt perccel később nem állt meg egyetlen rendőrautó sem, és a kapunál sem volt bilincs. A valódi élet lassabb volt.

Hétfőn Paulina benyújtotta a dokumentációt az Ügyészségnek, és elkészítette a védekezésünket arra az esetre, ha Rogelio kereskedelmi pert próbálna indítani. Új hitelesített másolatokat is kértünk a banktól és a közjegyzői irodától.

Valami nehezebbet tettem: beszéltem két megbízható kereskedővel, akiknek Rogelio szintén kölcsönadott pénzt. Nem vádoltam olyan bűncselekményekkel, amelyeket még nem bizonyítottak. Egyszerűen csak azt mondtam nekik, hogy úgy tűnik, a tartozásomat kifizették, és hogy bölcs dolog lenne ellenőrizni a nyugtákat és a befizetési bizonylatokat.

Egy héttel később megérkezett Don Ernesto, egy bolttulajdonos, egy mappával.

–Folyton olyasmiért vádol, amiről a feleségem esküszik, hogy három éve szakítottunk.

Aztán megjelent egy család, akik egy telek számláit adták fedezetül, és egy ács, akinek olyan átutalási megbízásai voltak, amelyeket Rogelio állítása szerint nem ismert fel. Néhányuknak valóban voltak kiegyenlítetlen tartozásai. Másoknak azonban nem voltak bizonyítékai. Két ember azonban olyan kifizetéseket talált, amelyek nem egyeztek meg a nekik bemutatott számlákkal.

A szakértői jelentés hónapokkal később érkezett meg az ügyemről. Az anyámnak tulajdonított aláírás nem egyezett meg az összehasonlító aláírásokkal, és a pecsétet sem az a közjegyzői iroda állította ki.

Rogelio tagadta, hogy hamisította volna a dokumentumot. Ügyvédje azt állította, hogy egy közvetítőtől kapta, és hitelesnek hitte.

Világos választ akartam, de Paulina megállított.

– Bizonyítani tudjuk, hogy a dokumentum hamis. Még be kell bizonyítanunk, hogy ki készítette.

Volt azonban egy ennél is szilárdabb bizonyíték. A Comercial Salcedo könyvelési nyilvántartásaiban apám befizetése a felújítási hitelre vonatkozott. Rogelio vitatkozhatott volna azon, hogy ki tette közzé a tételt, de sokkal nehezebb volt azt állítani, hogy nem tudott a fizetésről.

Hónapokkal később ügyvédein keresztül ejtette a La Jacarandával kapcsolatos összes követelését, és elismerte, hogy a kölcsönből nem volt kiegyenlítetlen tartozás. A dokumentummal kapcsolatos vizsgálat folytatódott. Két személy is benyújtotta ellene a saját követeléseit, és több ügyfél is megszüntette az üzleti kapcsolatot a cégével.

Nem drámai kegyvesztés volt. Valami egyszerűbb: a hírnevét többé nem használhatta bizonyítékként.

Ez idő alatt abbahagytam a történtek titkolását is szégyenből. Hetekig úgy éreztem, hogy már Rogelio ajánlatának fenyegetésként való elfogadása is naivitásnak bizonyult. Paulina az ellenkezőjét mutatta meg: a nyomás pontosan azért működött, mert félelmet, gyászt és hivatalosnak tűnő dokumentumokat ötvözött. A lényeg az volt, hogy abbahagytam az aláírást, és mindent ellenőriztem.

Doña Chayo, aki először azt mondta, hogy Tomás biztosan ki fog rabolni, egy délután tamaléval érkezett, és halkan megkérdezte, hogy elhozhatnám-e neki egy özvegy unokatestvérem iratait, akit szintén furcsa vádakkal illettek.

– Soha nem mondtam, hogy az a fiú tolvaj – mormolta.

-Persze, hogy nem.

– Hát, talán egyszer.

Mindezen most először nevettünk.

Azt is rájöttem, hogy a legyőzése nem oldotta meg a problémáimat.

A Jacarandában még mindig voltak szivárgások, adók és üres szobák a holtszezonban. Egyik este kiterítettem a számlákat az asztalra, és rájöttem, hogy ha úgy intézem a dolgaimat, mint anyám, egy éven belül eladósodok.

Tomás megnézte a számaimat.

– Mit fogsz csinálni?

– Ne ápold tovább ezt a házat, mintha bármi megváltoztatása elárulná.

Kis összegű banki kölcsönt igényeltem, olyan kamattal és feltételekkel, amelyeket Paulina megbeszélt velem. Javítottam a jövedelemkövetésemet, két kihasználatlan szobát közös konyhává és munkaterületté alakítottam át az utazók számára, és elkezdtem online foglalásokat fogadni.

Tomás már régen befejezte a javításokat, amelyekkel a tartózkodását fizette.

Egyik reggel a hatos szoba kulcsát hagyta a pulton.

– Már semmivel sem tartozom neked.

Váratlan ürességet éreztem.

– Elmész?

– Részmunkaidős állást kaptam egy moreliai ügyvédi irodában. Így be tudom fejezni a jogi diplomámat.

Pontosan ezt kellett tennem.

– Akkor menj.