1. RÉSZ
Azon a napon, amikor elmentem a durangói buszpályaudvarra, hogy találkozzam a nővel, aki beleegyezett, hogy feleségül vesz, rájöttem, hogy már azelőtt hazudott nekem, hogy egyáltalán kezet fogott volna velem: mögötte két kislány, csak lányok szálltak le, egy rongybabába kapaszkodva, egyetlen szót sem szólva.

Három éve voltam özvegy, és hat hónapja váltottam leveleket és üzeneteket Rebeca Salazarral. Egyedül éltem az El Mezquite tanyán, Nombre de Dios közelében, és szarvasmarhákat tenyésztettem egy heves aszály közepette. Nem egy romantikus regényt kerestem. Társaságot kerestem egy nehéz életre.

Az egyik üzenetében Rebecca ezt írta: „Nincs senkim, aki tőlem függne.”

Ezért fagytam le, amikor megláttam a lányokat.

— Használt dijo que venía sola.

Rebecca nem sütötte le a szemét. Fáradt volt az arca, és sárgás zúzódás éktelenkedett a csuklója közelében.

– Ha mindent elmondtam volna neki, valószínűleg nem jött volna el értünk.

Az idősebb fél lépést tett előre.

– Én Lucia vagyok. Ő itt Sofia.

A kicsi, akinek nincs hablója.

– Nem azért jöttem ide, hogy alamizsnát kérjek – mondta Rebecca. – Tudok könyvelni, állatokat bánni, főzni és földet művelni. Maradjunk egy hónapig. Ha nem tartom a lépést, elmegyünk.

Vissza kellett volna küldenem őket. Erre gondoltam, miközben bepakoltam az egyetlen bőröndjét a teherautóba. De Rebecca folyton hátranézett, mintha arra számítana, hogy valaki követi a buszt.

El Mezquitében megmutattam nekik a konyha melletti szobát.

– Az ajtón belülről zár van.

Rebecca megérintette a gombostűt, és lassan kifújta a levegőt.

Az első pályától.

Másodszorra is aznap este történt. Egy kisteherautó haladt el az állami autópályán, Rebeca kiugrott belőle, megragadta Sofiát, és behúzta a szobába. Lucía utánuk rohant. Nem kérdezte meg, ki van mögötte. Úgy viselkedett, mintha ezt már túl sokszor gyakorolta volna.

Másnap reggelre a kávé még hajnal előtt elkészült. Két hét alatt Rebeca jobban nyilvántartotta a ranch vásárlásait, oltásait és adósságait, mint én. Soha nem kért plusz pénzt, és nem érdeklődött a földjeim felől. Napkelte előtt dolgozott, és még kimerülten is kétszeresen ellenőrizte, hogy éjszaka zárva vannak-e az ablakok.

Elkezdtem észrevenni a részleteket, amik aggasztottak. Rebeca soha nem ült háttal az útnak. Ha egy idegen jött élelmiszert vagy szerszámokat árulni, beküldte a lányokat. És valahányszor megszólalt a telefonja, úgy nézett rá, mintha fenyegetést tartalmazna.

Lucía követni kezdett a karámok felé.

—Ez a poszt úgy van, mintha egy caer lenne.

– Még mindig bírja

—Ez alól ki van téve.

Ástunk. Igaza volt.

Miközben öltöztettük, mesélt nekem az apjáról.

– Két évvel ezelőtt egy zacatecasi bányában halt meg.

– És azóta egyedül élsz anyáddal?

Lucía bajó a hangot.

– Aztán a nagybátyám elkezdett minket látogatni.

Nem lehet többet eldönteni.

Azon az estén Sofia felől kérdezősködtem.

– Mindig ilyen csendes volt?

Rebecca abbahagyta az ing hajtogatását.

– Még álmomban is énekeltem.

— Mi történt vele?

–Megtanulta, hogy a zajongás veszélyes lehet.

Néhány nappal később Sofia mellettem ült, miközben egy nyerget javítottam. Egy mesquite ágból faragtam egy kis sípot, és mellette hagytam. Egy órával később halk fütyülést hallottam az istálló mögött.

Nem szóltam semmit, de aznap este hagytam egy kis plusz tűzifát a kályha mellett. Másnap reggel megtaláltam a sípot az asztalon, tisztán, zsebkendőbe csomagolva; Sofia, amint meglátott belépni, elvette, és a zsebébe tette.

Idővel rajzok jelentek meg a hűtőszekrényen, kis csizmák az ajtó mellett, és nevetés hallatszott ott, ahol korábban csak a szél volt.

Aztán a szárazság súlyosbodott. A fő kút zavaros vizet kezdett termelni.

– Ha elapad, el kell adnom a csorda felét – mondtam Rebeccának.

Emlékezett rá, hogyan kereste a nagyapja a nedvességet bizonyos fák megfigyelésével. Körbejártuk a tanya északi részét, és egy üregre mutatott.

-Itt.

Két munkás ásott velünk. Kicsit több mint két méter mélyen nedves talaj bukkant elő. Egy fúró később megerősítette a víz erét.

Azon az estén mind a négyen egy asztalnál vacsoráztunk.

Amióta a feleségem meghalt, most először nem éreztem üresnek a házat.

Aztán egy motor állt meg a kapu előtt.

Rebeka elsápadt.

– Ő az.

Egy fehér inges férfi szállt ki egy fekete terepjáróból egy másik férfi kíséretében. Rebecca megfogta Sofia kezét.

– Mauricio. A férjem testvére.

A férfi felvett egy mappát.

– Rebecca! Vége a játéknak. Bírósági irataim vannak, és ezúttal a lányokat viszem magammal.

Sofia leengedte a sípot.

Rebeka remegett.

„Nem értük jön, Julián. A pénzért jön, amit az apjuk halála óta kapnak.”

2. RÉSZ
Kimentem a teraszra, mielőtt Mauricio az ajtóhoz ért volna.

– Senki sem léphet be a tanyámra engedély nélkül.

Mauricio úgy mosolygott, mintha egy gyalog lennék, akit el tud lőni.

– Nem azért jöttem, hogy beszéljek veled. Ez családi ügy.

– Akkor onnan beszélj.

Rebecca megjelent mögöttem, de nem bújt el.

Mauricio kinyitotta a mappát, és egy lapot mutatott, amelyen a zacatecasi családi udvar bélyegzője volt.

– Ideiglenes gyámságot kértem. A bátyám meghalt, az unokahúgaim pedig egy nővel élnek, aki elmenekült az államból, és most egy idegentől függenek.

– Az anyja vagyok – felelte Rebeca.

– És hónapokig rejtegetted a lányokat.