Ki akartam tépni a kezéből a papírt, de Rebecca fogta a karomat.

– Hadd lássam.

Nem a kiskorúak átadására vonatkozó parancs volt. Ez egy idézés volt a megjelenésre.

Mauricio tudta, hogy fenyegetőbben fog hangzani, ha nem magyarázza el a különbséget.

– Tíz napod van – mondta. – Majd meglátjuk, meddig tart a bátorságod.

Amikor elment, Rebecca mindent elmesélt nekem.

A férje, Tomás, egy bányaomlásban halt meg. A cég megegyezett a lányok kártérítésében és havi nyugdíjban. Megjelent Mauricio, és „segítséget” ajánlott fel a papírmunkában. Először dokumentumok másolatait kérte. Aztán ellenőrizni akarta azt a számlát, ahová a pénzt befizették.

Amikor Rebecca visszautasította, elkezdődött a zaklatás.

–Egyik este majdnem egy órán át dörömbölt az ajtón. Lucía egy asztalt tolt a bejárathoz. Sofía az ágy alatt volt. Mauricio azt kiabálta, hogy ha nem írok alá engedélyt, az bebizonyítja, hogy labilis anya vagyok, és megtartja őket.

– Feljelentetted?

– Elmentem az ügyészségre. Azt mondták, hogy konkrétabb bizonyítékokra van szükségem a fenyegetésekre. Két héttel később feljelentést tett, mondván, hogy a lányok pénzét pazarolom. Megijedtem és elmentem.

– Elmentettél valamit?

Rebeka rám nézett.

—Levelek. Nyugták. Üzenetek.

Másnap felkerestünk egy durangói családjogi ügyvédet, Mariana Cárdenast. Átnézte az értesítést, és világossá tette: az ügyet Zacatecasban fogják feldolgozni, mert ott kezdődött, de Mauricio nem vihette magához a lányokat egyedül.

„A szökés rontja Rebeca megítélését” – mondta nekünk –, „de nem szünteti meg a jogait. Két dolgot kell bizonyítanom: hogy a gyerekek biztonságban vannak vele, és hogy mik Mauricio valódi szándékai.”

Rebecca kinyitott egy mappát, amit évek óta őrizgetett.

Voltak bankszámlakivonatok. A nyugdíjat a lányok nevére szóló számlára utalták, Rebeca volt a kezelő. Volt még három átutalás is, amit nem értettem.

– Azokat nem én csináltam.

A 18 000, 22 000 és 15 000 peso értékű tranzakciók egy Servicios Montalvo nevű kis építőipari céghez kapcsolódó számlán kötöttek ki.

Mauricio vezetékneve Montalvo volt.

Mariana tisztázást kért a banktól, és bemutatta Rebeca üzeneteinek másolatait. Az egyikben ez állt: „Írd alá a meghatalmazást, és senkinek sem kell majd megkérdőjeleznie, hogy alkalmas vagy-e a róluk való gondoskodásra.”

Egy másik: „Ez a pénz Tomás családjáé.”

Délután megértettük a csavart, amit Rebeca sem tudott. Az átutalások nem a folyószámlájáról érkeztek. Egy korábbi számláról, amelyet a bánya Tomás halála utáni első hónapokban használt. Mauricio ideiglenesen számlavezetőként volt feltüntetve, mert segített a munkaviszony papírjaival.

– A sógorod nem most kezdett el harcolni a felügyeleti jogért – mondta Mariana. – Azután kezdte lefektetni az alapokat, miután a bátyja meghalt.

Megkönnyebbülés és félelem keverékével tértünk vissza a ranchra. Most már volt egy védelmi vonalunk, de Mauriciónak volt valami veszélyes is: fényképek Rebecáról, amint velem élt házasságkötés előtt, és két szomszéd vallomása a régi városából, akik azt állították, hogy nyomtalanul eltűnt.

„Festhetsz le felelőtlennek” – mondta.

– Akkor nem hagyunk neki több csendet.

Azon az estén megkértem a kezét.

Rebeka megrázta a fejét.

– Nem azért fogok férjhez menni, hogy javítsak a rekordomon.

– Én sem azért akarok férjhez menni, hogy megnyerjek egy pert.

Rám meredt.

—Akkor miért?

–Mert amikor ma elmentél Marianával, ez a ház megint üresnek tűnt. És én tudom a különbséget.

Nem válaszolt azonnal.

Három nappal később ő volt az, aki keresett engem a karámnál.

– Ha megtesszük, nem azért fogjuk, hogy a vezetékneved mögé bújjunk.

– Biztos azért, mert maradni akarsz.

-Igen.

Polgári szertartást tartottunk, egy egyszerű viszonyt, Lucía és Sofía jelenlétében. A jogi problémákat ez nem oldotta meg. Mariana többször is emlékeztetett minket erre. De világossá tette, hogy a lányok otthona stabil, és Rebeca nem függ egy alkalmi kapcsolattól.

Amikor elindultunk, Sofia megfogta a kezem.

Nem szólt semmit, de átnyújtotta nekem a sípot.

Azon az éjszakán megváltozott az ég. Hónapokig tartó esőtelenség után vihar csapott le El Mezquite-re, olyan erővel, amire senki sem számított.

A száraz patak sodrássá változott. A borjúkarám felé rohantam, és egy nedves sugár csapódott a lábamra.

A víz emelkedni kezdett.

Hallottam Lucia sikolyát a sötétből.

És amikor láttam, hogy egy vasrúddal a kezében felém fut, megértettem, hogy Mauricio tárgyalása sok mindent elvehet tőlünk, de az a lány már a családja részének tekintett.

Aztán a mennydörgés közepette egy másik teherautó bukkant fel az úton.

3. RÉSZ
Luciának nem lett volna szabad kint lennie. Ez volt az első gondolatom, még akkor is, amikor a lábam beszorult a gerenda alá, és a víz csapkodott a csizmáimnak.

— Menjetek haza!

-Nem!

Rebeca egy lámpával és egy kötéllel jött mögöttünk. Lucía a vasrudat a fa alá dugta, pontosan úgy, ahogy a kapu javítása során mutattam neki.

– Háromig számolok! – kiáltotta Rebecca.

Ketten együtt annyira felemelték a gerendát, hogy ki tudjam venni a lábamat. Oldalra estem, és éles fájdalmat éreztem a bokámtól a térdemig.

A teherautó, amit láttunk, nem Mauricióé volt. Két szomszéd jött, hogy figyelmeztessenek minket, hogy a híd hamarosan víz alá kerül. Segítettek a szarvasmarhákat magasabb helyre terelni, és elmentek, mielőtt csapdába estek volna.