A kora reggelt a konyhában töltöttük. Rebeca bekötözte a lábamat. Lucíának a nyakáig ért a sár. Sofía velem szemben ült, átölelve a babáját és a sípot.

– Ne csináld ezt még egyszer! – mondtam Luciának.

– Te sem.

Ez volt az első alkalom, hogy lányként válaszolt nekem, és nem vendégként.

Másnap reggel Mariana felhívta. A bank hivatalos választ adott: a Montalvo Services részére történő három átutalást egy olyan aláírással engedélyezték, amely nem egyezett meg Rebeca aláírásával. Továbbá Mauricio egy régi kérése volt, hogy a lányok gyermektartásdíját utalják át az általa kezelt számlára. A kérést elutasították.

„Ez önmagában nem bizonyítja, hogy ki hamisította az aláírást” – magyarázta Mariana –, „de azt igen, hogy egy ideje már próbálta ellenőrizni a pénzt.”

Rebecca letette a telefont és rám nézett.

– Visszamegyek Zacatecasba.

Menjünk.

– Alig tudsz járni.

– Akkor lassan sétálok.

Két nappal később elutaztunk a tárgyalásra. Lucía és Sofía az egyik nagynénémnél laktak Durangóban. Mariana bankszámlakivonatokat, az üzenetek hitelesített másolatait, a bank válaszát és az enyém aktáját hozta magával.

Mauricio egy ügyvéddel érkezett, és ugyanazzal a magabiztossággal, mint amikor a farmomon megjelent.

Az érvelése egyszerű volt: Rebeka elrejtette a lányait, elhagyta az otthonát, és hozzáment egy férfihoz, akit csak nemrég ismert meg.

Amikor a bíró átadta neki a szót, Rebeca nem keresett mentségeket.

„Eltitkoltam, hogy lányaim vannak, amikor Juliánnak írtam, mert féltem, hogy nem akar majd minket látni. Rossz döntés volt. De sosem hagytam el a lányaimat. Azért mentem el velük, mert féltem, hogy Mauricio megpróbálja elvenni őket tőlem.”

Mauricio ügyvédje megkérdezte, hogy azért menekült-e el, hogy elkerülje a hatóságokat.

– Elmenekültem, miután éjszaka kopogott az ajtómon, és banki dokumentumokat követelt.

Mauricio megrázta a fejét.

– Ez soha nem történt meg.

Rebeca nem vitatkozott. Mariana átadta az üzeneteket.

Az egyikük azt mondta: „Írd alá az engedélyt, és senkinek sem kell majd megkérdőjeleznie, hogy alkalmas vagy-e a gondozására.”

Egy másik: „Ez a pénz Tomás családjáé.”

Aztán megmutatta Mauricio leveleit, amelyeket hónapokkal korábban küldött: „Ha meghatalmazást ad nekem a nyugdíj kezelésére, gondoskodom róla, hogy senki ne kérdőjelezzen meg a kiadásaidat vagy az anyai képességeidet.”

A bíró felnézett.

– Montalvo úr, miért kellett kezelnie az unokahúgainak szánt nyugdíjat?

Mauricio azt mondta, csak segíteni akart.

Mariana ezután benyújtotta a három átutalást a Montalvo Servicesnek.

„Nem állítjuk, hogy aláírást hamisított” – tisztázta. „Ezt külön kell majd kivizsgálni. De a cége pénzt kapott egy, a kártérítéshez kapcsolódó számláról, majd hivatalos felügyeletet kért a jövőbeni befizetések felett.”

A bíró megkérdezte Mauriciót, hogy említette-e ezeket a mozgásokat a gyámsági kérelmében.

Nem csináltam meg.

Most először hagyta abba a mosolygást.

A meghallgatás nem bilincsekkel vagy drámai ítélettel végződött. A bíró megengedte a lányoknak, hogy Rebecával maradjanak, elrendelte a szociális munkások értékelését, és úgy határozott, hogy Mauricio nem viheti ki őket otthonából. Engedélyezte továbbá pénzügyi dokumentumok benyújtását, hogy Rebeca kiterjeszthesse feljelentését az ügyészségre.

A folyosón Mauricio közeledett.

– Tényleg tönkreteszed Tomás családját a pénzért?

Rebeka megállt.

– Nem. Én azt a családot védem, amelyet Tomás hátrahagyott.

– A bátyám soha nem engedte volna, hogy egy másik férfi nevelje fel a lányait.

– A bátyád utasításokat hagyott hátra, hogy kinek kellene kezelnie a nyugdíjat. Én. Nem te.

Mauricio összeszorította az állkapcsát.

– Ennek nincs vége.

– Számomra egy dolog véget ért.

-Melyik?

– Hogy elfussak előled.

Elmentünk.

Hazatérése után Rebeca úgy döntött, hogy hivatalosan is kiterjeszti a panaszát. Nem azért, mert gyors bosszút akart, hanem mert megértette, hogy ha kihagyja a fenyegetéseket és a tetteket az aktákból, Mauricio később megismételheti a nyomásgyakorlást.

Hetekkel később egy szociális munkás látogatta meg El Mezquite-t. Ellenőrizte, hol alszanak a lányok, hova járnak az iskolában, mikor vannak orvosi időpontjaik, és külön is beszélt velünk.

Megkérdezte Lucíától, hogy érzi magát a ranchon.

-Biztonságos.

Rebeccának össze kellett szorítania az ajkait, hogy elfojtsa a sírást.

A jelentés szerint mindkét lány stabil életritmussal és működőképes családi környezettel rendelkezett. A jelentés pszichológiai támogatást is javasolt Sofía számára az ijesztő élményekkel összefüggő némaság miatt.

Elkezdtük hetente egyszer vinni egy városi gyermekpszichológushoz.

Csodák nem történtek. Voltak alkalmak, amikor rajzolt. Máskor nem akart beszélni. Többször is zárt ajtókat és fekete furgonokat rajzolt. A pszichológus türelmet kért tőlünk, és mindenekelőtt azt, hogy ne változtassunk minden szóból ünneplést, ami miatt úgy érezheti, hogy figyelik.

Időközben a tanya is talpra állt. A vihar feltöltötte a töltést, és az új kút megakadályozta, hogy a szarvasmarhákat a legalacsonyabb áron kelljen eladnunk. Rebecca átszervezte a számlákat, és rájött, hogy a felesleges vásárlások lemondásával megszabadulhatunk az adósságainktól.

„Túl sokat költöttél sürgős javításokra” – mondta nekem.

– Mert minden romokban hevert.

– Azért romlott el, mert sosem végeztél rajta karbantartást.

– Ez úgy hangzik, mint egy prédikáció.

– Úgy hangzik, mint a könyvelés.

Lucia nevetett az asztaltól.

Három hónappal később megérkezett az ideiglenes ítélet: a felügyeleti jog továbbra is Rebecánál maradt. Mauricio nem bizonyította, hogy a lányok veszélyben lennének, vagy hogy bármilyen ok lenne elválasztani őket az anyjuktól. Az áthelyezések kivizsgálása külön folytatódik.