A temetőben egy kislány lépett oda hozzá, és azt súgta: „A férjedet nem a sors szólította el – megölték.” Amit Marta ezután látott, attól a saját ereiben is megfagyott a vér.

A gyász láthatatlan súlyként nehezedett Martára, éjjel-nappal a mellkasára nehezedett, és nem akart lazítani. Három teljes hónap telt el azóta, hogy Alejandro – a szerelem, amely egész felnőtt életét meghatározta – váratlanul eltűnt, miután az orvosok hidegen „hirtelen szívrohamnak” nevezett jelenség áldozata lett. Attól a pillanattól kezdve kísértetként élte az életét, egy hatalmas kastély csapdájába esve, amely már nem otthonnak, hanem csendes sírboltnak tűnt.

A reggelek, melyeket egykor a frissen főzött kávé illata és a férfi ajkának a bőréhez súrlódó puhasága melengette, most teljes csendben kezdődtek. De az éjszakák voltak azok, amelyek igazán összetörték.
A hatalmas ágyban fekve ösztönösen a férfi oldala felé nyúlt, de csak az érintetlen lepedők könyörtelen hidegét érezte.

Azon a kedden szürke felhők és fenyegető eső borította az eget, amely tükrözte a lelkében rejlő nehézséget. Marta végre összeszedte a bátorságát, hogy szembenézzen azzal, amit hetekig elkerült: Alejandro sírjával. Fekete gyapjúkabátjába burkolózott, felvett egy csokor fehér liliomot – Alejandro kedvenc virágait, bár mindig viccelődött vele, hogy ezek búcsúvirágok –, és kilépett, vonszolva a lábát, mintha minden mozdulatához szívből kellett volna engedélyt adnia.

Miközben áthaladt a temető vaskapuján, harag, vágyakozás és bánat görcsbe szorult a torkában. A hivatalos jelentés szerint Alejandro természetes halált halt, de valami mélyen a szívében elutasította ezt a magyarázatot. Erős, energikus és tervekkel teli férfi volt. Igen, feszültség volt otthon – a tizenkilenc éves fiával, Sebastiánnal való kapcsolata ingataggá vált, viták és anyagi viták jellemezték. De a halál váratlanul? Rossz érzés volt.

A sírkő előtt állva Marta lábai megremegtek. Gúnyolódásnak tűnt látni a nevét az öve mellett, hideg kőbe vésve. Letérdelt a nedves földre, gondosan elrendezte a liliomokat, és becsukta a szemét. Könnyek ömlöttek a szeméből.

– Miért hagytál el? – suttogta remegő hangon. – Nem tudom, hogyan éljek nélküled. Nem tudom.

A legtörékenyebb pillanatában valami megmozdult mellette.

A levegő finom változása arra késztette, hogy kinyitsa a szemét. Jobbra tőle egy gyerek közeledett. A lány nem lehetett idősebb tizenkét évesnél. Sötét bőrű volt, fekete haja gondatlan kontyba volt fogva, tincsei lobogtak a szélben. Ruhái egyszerűek, vékonyak voltak, kevés védelmet nyújtottak a hideg ellen.

Marta zavartan letörölte a könnyeit, és zavartan ráncolta a homlokát. A lány nem mosolygott. Arcán nem volt gyerekes kíváncsiság – csak egy nyugtalanítóan komoly komolyság. Kis távolságra megállt, és egyenesen Martára meredt.

Aztán a lány lassan felemelte a karját, és maga mögé mutatott.

– Asszonyom – mondta nyugodtan, habozás nélkül –, a férjének beszélnie kell önnel. Azt mondja, hogy nem várhat.

Az idő megállni látszott.

A szél elállt. Marta teste megmerevedett. Egy szívdobbanásnyi időre meggyőzte magát, hogy a gyász űzi meg az elméjét. Nagyot nyelt, a pulzusa kalapált. Düh ébredt benne – hogy merészel ez a gyerek viccelni valami ilyen szent dologgal? De mielőtt megszólalhatott volna, a levegő megváltozott. Sűrűsödött, zúgott a statikus zajtól. Természetes hideg kúszott végig a gerincén.

Marta lassan, remegve megfordult.

És ott – pár lépésnyire – ott állt a lehetetlen.

Alejandro.

Nem az a meleg, masszív férfi, akit szeretett, hanem egy áttetsző alak, halvány fénybe burkolózva, mintha maga a valóság hajolna körülötte. Vonásai összetéveszthetetlenek voltak: az ismerős orrszög, a széles vállak, a barna szemek most bánattal és sürgetéssel teltek meg.

A sokk elsöprő volt. Marta halkan felkiáltott, és hanyatt rogyott a fűbe, kezei a szája elé kapva.

„Nem… Alejandro? Tényleg te vagy az?” – zihálta, és a józan esze megingott.

Közelebb lépett, bár a lába meg sem érte a földet. Arca megváltozott – a szomorúság kétségbeesésbe csapott át. Nyúlt a nő felé, de ujjai fénybe olvadtak, mielőtt hozzáértek volna. A hangja mégis átjött – nem hangosan, hanem a lány elméjében.

„Marta… szerelmem…” – visszhangozta. „Nem haltam meg természetes úton. Nem a szívem miatt.”

Hevesen rázta a fejét, ahogy a félelem és a hitetlenkedés elöntötte.

„Mit mondasz?”

– Megöltek – mondta a hang nehézkesen és véglegesen. – Meg kell találnod az igazságot. Menj az irodámba. Fedd le, mit tettek – hogy végre pihenhessek.

Mielőtt többet kérdezhetett volna, a képe vibrált, bizonytalanul felvillant, majd eltűnt, mint a szélben elkapott füst.

Marta dermedten ült, levegőért kapkodott. Vajon a gyász összetörte az elméjét? De aztán egy apró kéz gyengéden a vállára nehezedett.

A nő hirtelen megfordult.

A lány még mindig ott volt, nyugodtan figyelt, mintha semmi rendkívüli nem történt volna.

– Nem hazudott – mondta halkan a lány. – A lelke csapdába esett. Igazságszolgáltatás nélkül nem tud továbblépni.

– Hogy… hogy láthatod őt? – suttogta Marta.

– Látom, mások mit hagynak figyelmen kívül – felelte a lány, hangja túl nyugodt volt a korához képest. – És én segíteni fogok neked. De el kell mennünk hozzád – most azonnal.

Egy félelemnél erősebb ösztön hajtotta Martát, aki felállt. Lerázta kabátjáról a koszt, és megfogta a lány kezét. Özvegy és gyermeke, akiket nyughatatlan lélek kötöz.

A visszaút a kastélyhoz csendben telt. Bent hidegebbnek, barátságtalanabbnak tűnt a ház. Camila – bár még soha nem járt ott – céltudatosan sétált, mintha vezetnék valamin.