Camila félénken elmosolyodott, és most először tűnt úgy, mint egy kislány.
– Nem vagyok angyal, asszonyom. Csak egy adósságot törlesztek.
Marta zavartan nézett rá.
-Miről besélsz?
– Egy évvel ezelőtt leukémiám volt – magyarázta Camila gyengéden. – A családomnak nem volt pénze. Halottnak hittek. Egy ismeretlen férfi fizette az összes kórházi kezelésemet, a műtéteket, a gyógyszereket… mindent. Sosem tudtam, ki ő, amíg meg nem láttam a fényképét az újságban, amikor meghalt. A férje volt az, Mr. Alejandro.
Marta a szájához kapta a kezét. Visszatértek a könnyei, de ezúttal más érzelmekről szóltak. Alejandro, még titkaival együtt is, életet vetett, miközben a saját fia a halált tervezte.
– Megmentette az életemet – fejezte be Camila. – Csak azzal viszonoztam a szívességet, hogy megvédtem azt, amit a legjobban szeretett: téged.
Másnap, tiszta kék ég alatt, Marta és Camila visszatértek a temetőbe. Marta másképp érezte magát. A fájdalom még mindig ott volt, de az igazságtalanság súlya eltűnt.
A sír előtt állva Márta hangosan megszólalt, tudván, hogy a férfi figyel.
– Igazságot szolgáltattunk, szerelmem. Pihenj most.
Lágy, meleg, liliomillatú szellő ölelte körül a két nőt. Marta egy rövid pillanatra egy mosoly derengett fel a levegőben, egy fény szállt fel és tűnt el a hatalmas égbolton. Alejandro már nem volt csapdában.
Marta Camilára nézett, aki most már vele élt. Tudta, hogy nem hozhatja vissza a férjét, de az emlékét megőrzi.
– Menjünk haza, Camila – mondta Marta, és megfogta a lány kezét. – Sok dolgunk van. Sok hozzád hasonló gyereknek van szüksége segítségre, és van egy jó ember öröksége, amivel gondoskodhatok róla, hogy megkapják.
Ahogy elsétáltak, Marta megértette, hogy az élet vége nem a szerelem vége. Alejandro már elment, de egy idegen lány kedvességének és a feltárult igazságnak köszönhetően az öröksége csak most kezdődött el. A halál megpróbálta elpusztítani otthonukat, de az igazság és a hála újat épített, erősebbet és elpusztíthatatlant.
