A temetőben egy kislány lépett oda hozzá, és azt súgta: „A férjedet nem a sors szólította el – megölték.” Amit Marta ezután látott, attól a saját ereiben is megfagyott a vér.

– Az irodába – mondta egyszerűen.

És Márta követte.

Beléptek Alejandro irodájába, egy olyan helyre, ami régi fa és dohány szagát árasztotta.
Camila elkezdte pásztázni a szobát, míg Marta remegő kézzel nyitogatta a fiókokat anélkül, hogy tudta volna, mit keressen.

– Nincs itt semmi, csak számlák és szerződések – mondta Marta kétségbeesetten, mert úgy érezte, hogy az egész csak téveszme.

– Nem – mondta Camila, megállva a tekintélyt parancsoló könyvespolc előtt. – Nem itt. Itt egy kis energiahiány van.

A lány félretolt néhány nehéz jogi könyvet, és a könyvespolc hátuljában egy kicsi, szinte észrevehetetlen nyílásra mutatott. Martának hirtelen eszébe jutott egy szerkezet, amit Alejandro évekkel ezelőtt szerelt be, és amiről teljesen el is feledkezett. Hevesen vert szívvel megnyomta a panelt. Egy kattanás hallatszott, és a könyvespolc megmozdult, felfedve egy rejtett széfet.

Marta tudta a kombinációt: az évfordulójuk dátuma. Kétszer is megbicsaklott az ujja, mire sikerült kinyitnia. Nem volt benne pénz vagy ékszer. Csak egy lezárt barna boríték, Alejandro ideges kézírásával: „Módosított végrendelet – Csak halálom esetén bontható fel.”

Marta feltépte a borítékot. Ahogy az első sorokat olvasta, az asztalba kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. Egy új végrendelet volt, két nappal a halála előtt kelt. Ebben Alejandro kifejezetten kitagadott fiát, Sebastiánt.

„Szabálytalan viselkedése, az ellenem irányuló fenyegetőzései és erkölcstelensége miatt megfosztom fiamat, Sebastiánt minden anyagi előnytől…” – állt a dokumentumban. Alejandro elmagyarázta, hogy felfedezte, hogy Sebastián pénzt lop a cégtől, hogy kifizesse a szerencsejáték-adósságait, és hogy amikor szembesítették, a fiatalember azzal fenyegette, hogy megöli. Alejandro azt tervezte, hogy a következő hétfőn közjegyzőhöz viszi az okmányt. Vasárnap meghalt.

– Tudtam – suttogta Marta, és elviselhetetlen hányingere volt. – Tudta, és abbahagyta.

— Ki van ott?

Sebastián vontatott, arrogáns hangja visszhangzott a folyosóról. Marta és Camila éppen akkor fordultak meg, amikor a 19 éves belépett az irodába. Kócosnak tűnt, mint aki délben ébredt fel, de tekintete a dokumentumra szegeződött, amit az anyja tartott a kezében.

„Mit keresel itt? És ki ez a kölyök?” – csattant fel Sebastian, miközben feléjük sétált.

Marta olyan dühöt érzett, amilyet még soha. A gyász fájdalma az árulás lávájává változott.

– Megtaláltam a végrendeletet, Sebastian – mondta, és pajzsként és kardként emelte fel a papírt. – Az igazi végrendeletet. Tudom, miért tetted.

A fiatalember arcából kifutott a szín.
A közöny álarca lehullott, feltárva egy ősi félelmet, amely gyorsan haraggá változott.

– Add ide! – parancsolta, és fenyegető lépést tett.

– Megmérgezted, ugye? – vádolta Marta, egyre erősebb hangon. – Nem szívroham volt. Valami olyasmit használtál, ami nem hagyott nyomot. A saját apád…

„Kint akart hagyni az utcán!” – kiáltotta Sebastian, bevallva dühkitörésében. „El akarta venni mindent, amire egész életemben vártam! Nem hagyott más választást!”

A vallomás jobban megrázta Martát, mint bármilyen fizikai csapás. A fia egy szörnyeteg volt. Egy gyilkos.

– Hívom a rendőrséget – mondta Marta, és az asztalon lévő telefonhoz fordult.

– Nem fogsz senkit felhívni!

Sebastián előrelendült, de nem a telefonért. Előhúzott egy pisztolyt, amit az övébe rejtett, egy fegyvert, amit Marta még soha nem látott. A fekete cső egyenesen az anyja mellkasának szegeződött.

„Már megöltem. Nem érdekel, hogy valaki mást is hozzáadok a listához, ha azzal megmentem az életemet. Add ide az újságot és a telefont! Azonnal!”

Marta felemelte a kezét, és sírt, de nem az életéért, hanem családja teljes elvesztését. Sarokba szorították. Sebastián ujja a ravaszon volt, remegett az adrenalintól és az őrülettől.

– Sebastian, kérlek… Én vagyok az anyád.

-Csendben maradj!

Úgy tűnt, itt a vég. Marta becsukta a szemét, felkészülve az ütközésre. De nem számított Camilára.

A lány, aki mozdulatlanul ült a sarokban, kihasználta Sebastian alagútlátását. Macskagyalogsággal felkapott egy nehéz bronzszobrocskát az asztalról, és a fiatalember karjára vetette magát.

„Engedjék el!” – kiáltotta a lány olyan hangon, ami mintha száz férfi erejét tartalmazta volna.

Az ütés telibe talált. Sebastian csuklója eltört, a fegyver a földre esett, véletlenül a mennyezetbe csapódva. A lövés fülsiketítő volt. Sebastian fájdalmasan felüvöltött, és megpróbálta a másik karjával megütni a lányt, de a kicsi és fürge Camila térdbe rúgta, mire a lány a földre zuhant.

„Asszonyom, a fegyvert!” – kiáltotta Camila, miközben dulakodott egy nála kétszer akkora fiatalemberrel.

Marta reagált. A földre vetette magát, felkapta a pisztolyt, és hátralépett, remegő kezével méhe gyümölcsére szegezve azt.

– Ne mozdulj! – kiáltotta Marta, lelke darabokra hullott. – Ne mozdulj, vagy esküszöm, lövök!

Abban a pillanatban szirénák kezdtek vijjogni a távolban. Martának sikerült megnyomnia a pánikgombot az asztal alatt, másodpercekkel azelőtt, hogy Sebastián előrántotta volna a fegyverét.

A következő pár perc homályosan telt. A rendőrség berontott a házba. Sebastiant megbilincselték, átkokat kiabált, és halott apját hibáztatta. Amikor elvitték, a ház még mélyebb csendbe borult, mint korábban, de ezúttal nem a halál, hanem a megtisztulás csendje volt.

Marta kimerülten, üres tekintettel rogyott a kanapéra. Camila leült mellé, és egy szót sem szólt, megfogta a kezét.

– Köszönöm – zokogta Marta, miközben átölelte a kislányt. – Megmentetted az életemet. Te… te egy angyal vagy.