ÁLCA MÖGÖTT: A MÁRKI ÉS AZ ELTITKOLT MENYASSZONY Szolgának álcázva érkezett, hogy megismerje jövendőbelijét – de amit kihallgatott, attól megfagyott a vér az ereiben.

A herceg szolgának álcázva érkezett, hogy találkozzon leendő feleségével – Amit hallott, megdöbbentette

1808 őszén, amikor Új-Spanyolország még mindig egy távoli koronának engedelmeskedett, és a Puebla és a főváros közötti utakat katonák, banditák és lázadásról szóló pletykák őrizték, Sebastián de Alcázar márki 9 év diplomáciai szolgálat után visszatért.

35 évesen Sebastián ezüstbányákkal rendelkezett Zacatecasban, búzafarmokkal a Bajío régióban és egy kastély tulajdonosa volt Mexikóvárosban. Emellett egy olyan kötelezettséget is örökölt, amelyet soha nem vállalt: feleségül kellett vennie Don Ramiro Villaseñor legidősebb lányát.

Az eljegyzést szüleik szervezték meg, amikor mindketten gyerekek voltak. Don Ramiro egy lesből támadva megmentette az előbbi márki életét, az utóbbi pedig hálával telve megígérte, hogy egyesíti a két családot.

Sebastian megvetette az előre elrendezett házasságokat, de tiszteletben tartotta apja szavát. Még így sem volt hajlandó megadni a nevét egy idegennek, aki csak a vagyonára áhított.

Ezért levelet küldött, amelyben bejelentette, hogy pénteken, kíséretével körülvéve érkezik a Santa Lucía Ranchra. Ezután pecsétgyűrűjét egy csizmába dugta, bársonykabátjáról pamutruhát vett fel, és három nappal korábban megjelent a szolgálati bejáraton.

– Mateo Salazar a nevem – mondta. – A márki küldött, hogy segítsek az előkészületekben.

Senki sem gyanította, hogy a feltételezett széles vállú szolga az alkirályság egyik legnagyobb vagyonának tulajdonosa.

A birtok látott már szebb napokat is. A homlokzat még megőrizte bizonyos pompáját, de a falak megrepedtek, a tetők beáztak, és szinte az összes értéktárgy eltűnt. A szolgák azt suttogták, hogy Don Ramiro nagy összegeket veszített kakasviadalokon és illegális játéktermekben fogadva.

Második felesége, Doña Jacinta Robles továbbra is importált selyemruhákat viselt és ékszerekkel ékeskedett, annak ellenére, hogy a munkások négy hónapja nem kaptak fizetést.

Jacinta lánya, Catalina, gyönyörű, szeszélyes és lusta volt. Délutánjait ruhák próbálgatásával töltötte, miközben kritizálta az ételt és panaszkodott, hogy messze lakik a fővárostól.

Don Ramiro igazi legidősebb lányát Inésnek hívták.

Sebastian először a főfolyosót takarítva látta meg. Könyvelési könyveket cipelve jelent meg, egyszerű, fakó kék kosztümöt viselve. Nem viselt gyöngyöt vagy csipkét, de olyan nyugalommal mozgott, amitől mindenki más jelentéktelennek tűnt.

– Elkéstél – korholta Jacinta. – A szabónak szüksége van rád, hogy ellenőrizd Catalina ruháját.

– Kukoricát osztottam szét a mezőgazdasági munkások családjai között – felelte Inés. – Az előző termés rossz volt, és néhány gyerek tegnap óta nem evett.

– Ez nem a te dolgod.

– Az lesz, ha elhagyják a földet, mert nem fizetünk nekik.

Don Ramiro ököllel az asztalra csapott.

„Elég! A márki mindjárt megérkezik, és nem tűröm a vitákat. Ez a házasság az egyetlen megmentésünk.”

Inés lesütötte a tekintetét.

– Értem, apa.

Nem volt megalázkodás a hangjában, csak fáradtság. Sebastián megértette, hogy ő igazgatja a birtokot, gondoskodik a munkásokról, és elviseli egy olyan család megaláztatásait, amely teljes mértékben tőle függött.

Azon az éjszakán az istállóban találta, amint egy kanca sérült lábát ápolta.

– Nem kellene ezt egyedül csinálnia, kisasszony – mondta.

– A munkások a házaik tetejét javítják. Ez nem várhatott.

Inés a kezeire nézett. Bár porfoltosak voltak, nem voltak rajtuk olyan bőrkeményedések, mint egy napszámosnak.

– Úgy beszélsz, mint egy művelt ember, Mateo.

– A korábbi munkaadóm megengedte, hogy olvassam a könyveit.

– És biztosan ő tanított meg lovagolni és kardot bánni is.

Sebastian óvatosan elmosolyodott.

– Talán többet tanultam, mint amennyit a pozícióm indokolttá tett.

Befejezte a kötést.

–Ebben a házban az ember pozíciója fontosabb, mint a szíve. Kár, mert a szív gyakran kimondja az igazságot, amit a címek elrejtenek.

Szavai egész éjjel kísértették Sebastiant.

Másnap, miközben egy tálcát vitt az irodába, hangokat hallott az ajtó mögött. Felismerte Don Ramirót, Jacintát és Licenciado Baltasar Urrutiát, egy gyanús hírű ügyvédet.

– A márki majd felfedezi a helyettesítést – mondta Don Ramiro –, nem csaphatjuk be őt örökké.

– Még sosem találkozott Inéssel – felelte Jacinta. – Catalinát a legidősebb lányaként fogják bemutatni. Ha összeházasodnak, nem tudja majd felbontani a házasságot botrány nélkül.

– A szerződés a törvényes elsőszülöttet említi – mutatott rá Urrutia –, de készítettem egy új keresztlevelet. Elég pénzzel még a halottak is megváltoztathatják a nevüket.

Sebastian visszatartotta a lélegzetét.

– És mi a helyzet Inés anyjának örökségével? – kérdezte Don Ramiro.

– Catalina alá fogja írni a lemondó nyilatkozatot – magyarázta Jacinta. – Így a vagyonkezelői alapból elvett 90 000 pesót elengedik.

– Inés tudja, hogy kiürítettem a számlákat. Soha nem fog hallgatni.

Jacinta jeges nevetést hallatott.

„Mert Inés nem lesz itt. Holnap este érkezik egy hintó a San Hipólito Kórházból. Azt fogjuk mondani, hogy megőrült. Néhány csepp ópiumtinktúra a csokoládéjában elég lesz ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Amikor felébred, bezárják az őrültek közé, és senki sem fog hinni egy szavának sem.”

Sebastiannak el kellett menekülnie, mielőtt a dühe elárulja.

Azonnal felfedhetné a kilétüket, de a tettesek megsemmisítenék a dokumentumokat, és félreértésre hivatkoznának. Tett közben kellett rajtakapnia őket.

Délután kódolt üzenetet írt adminisztrátorának, Don Tomás Ibarrának. Megparancsolta a polgármesternek, hogy péntek dél előtt fegyveres emberekkel érkezzen. A levelet átadta egy istállófiúnak, és egy aranypénzt fizetett neki, hogy megállás nélkül lovagoljon.