Ahogy leszállt az est, Jacinta csokoládét kért a nappaliba. Sebastián elbújt a kamrában, és nézte, ahogy Jacinta egy sötét üvegből néhány csepp csokoládét önt egy kis kék virággal jelölt pohárba.

Ő maga vitte a tálcát.

Inés a kandalló mellett állt. Apja kerülte a tekintetét, míg Jacinta álságos kedvességgel mosolygott.

– Igyál, lányom. El fogsz aludni tőle.

Sebastian letette a tálcát az asztalra, és úgy téve, mintha megbotlana, felborította a csészét. A porcelán szilánkokra tört, a csokoládé pedig eltűnt a parázsban.

– Te ügyetlen állat! – kiáltotta Jacinta. – Kirúgtak!

– Baleset volt – vágott közbe Inés. – Nem érdemes egy embert megbüntetni egy csésze miatt.

„Menj a szobádba!” – parancsolta a mostohaanyja.

Inés engedelmeskedett, de mielőtt elment, kérdőn nézett Sebastiánra.

Nem sokkal éjfél előtt kopogott az ajtaján.

– Nincs sok időnk. Egy óra múlva érted jönnek.

Inés elsápadt a magyarázat hallatán. Amikor Sebastián a kórházat említette, kénytelen volt hátradőlni egy székben.

– Az apám nem engedne meg ilyesmit.

– Bent voltam az irodában, amikor döntöttek.

Úgy tűnt, ez az igazság jobban fáj neki, mint a fenyegetés.

– Mindig is tudtam, hogy gyenge – suttogta –, de soha nem gondoltam volna, hogy elárulja a saját lányát.

– Bíznod kell bennem.

— Kik vagytok valójában?

Sebastian elővette a csizmájából az Alcázar címerével díszített gyűrűt. A gyertyaláng megvilágította az aranyba vésett sasfigurát.

– Én vagyok az a férfi, akihez feleségül akarták adni.

Inés megalázva hátralépett.

– Szóval mindez egy próbatétel volt.

– Először igen. Azt akartam tudni, hogy akarod-e a vagyonomat. Most csak azt próbálom megakadályozni, hogy elvegyék az életedet.

– Úgy néztél rám, mintha egy gyanakvó szobalány lennék.

– És felfedeztem egy nőt, aki a munkásai gyerekeit eteti, miközben a saját családja ruhákat vásárol. Megvethetsz a megtévesztésemért, de engedd meg, hogy kijuttassam innen.

Inés hosszan nézte.

– Ma este hiszek neked. Holnap eldöntöm, hogy megbocsáthatok-e neked.

Sebastian egy régi, zárt kápolnához vezette, amely egy elhagyatott folyosóhoz volt csatlakoztatva. Az ablakból egy fekete hintót figyeltek megérkezni. Két bőrszíjas férfi szállt ki belőle.

Jacinta személyesen nyitotta ki az oldalsó bejáratot. Amikor felfedezte az üres szobát, sikolyai felébresztették az egész haciendát. Átkutatták az udvarokat, istállókat és kerteket, de a kápolnát senki sem ellenőrizte, mert Don Ramiro úgy hitte, hogy az ajtó évek óta be van téglázva.

Hajnalban Sebastian előbukkant egy alagútból, amelyet a korábbi felkelések során használtak. Kísérete két mérfölddel arrébb várta.

A hintójában megborotválkozott, felvett egy ezüstszállal hímzett fekete kabátot, és felhúzta a gyűrűt az ujjára. Mire visszaszállt, Mateo Salazar eltűnt.

11 órakor négy fehér ló vonult be Santa Lucíába, egy a márkiné címerével díszített hintót húzva. Mögöttük tizenkét lovas haladt előre, és némi távolságra a polgármester emberei.

Jacinta a lépcsőn üdvözölte a márkit. Catalina a ház legdrágább ruháját és csipkés mantillát viselt.

– Excellenciás uram – mondta Jacinta –, engedje meg, hogy bemutassam Inés Villaseñor kisasszonyt, a menyasszonyát.

Katalin meghajolt.

– Évek óta várok erre a napra.

Sebastian kifejezéstelen tekintettel nézett rá.

–Ez furcsa. Sötét szemekkel és barna hajjal képzeltem el.

Jácinta idegesen nevetett.

– A leírások gyakran pontatlanok.

Urrutia a nappaliban várt a dokumentumokkal. Az ügyvéd elmagyarázta, hogy a menyasszonynak le kell mondania anyai örökségéről, mielőtt aláírná a házassági szerződést.

– Érted, hogy 90 000 pesót adsz át? – kérdezte Sebastián.

– Teljesen megbízom szeretett apámban – felelte Catherine, és kezébe vette a tollat.

Épphogy alá akarta írni Inésként, Sebastián kezében volt a dokumentum.

– Egy pillanat. Szeretném, ha valaki tanúja lenne ennek a lemondásnak.

Kinyitotta a kápolna ajtaját.

Az igazi Inés ugyanabban a kék ruhában lépett be, mint előző nap. Felegyenesedett, bár a szeme vörös volt a könnyektől, amiket nem volt hajlandó hullatni.

Katalin elejtette a tollat.

Jacinta feléje rontott.

“Ez a nő őrült! Megpróbált elszökni, és most a családját akarja tönkretenni!”

– Milyen kényelmes – felelte Sebastian –, tekintve, hogy előző este bérelt egy hintót, hogy bezárja San Hipólitóba.

Doña Jacinta rémülten nézett rá.

– Honnan tudhatnám?

Sebastian meglazította ingének merev gallérját, kissé oldalra billentette a fejét, és egy szolga rekedtes hangját vette fel.

– Mert én öntöttem ki a csokoládét, asszonyom. Én voltam az is, akire azzal fenyegetőzött, hogy rám támadja a kutyákat.

Don Ramiro térdre rogyott.

– Mateo…

—Sebastián de Alcázar —javította ki—. Valverde márki és árulásának tanúja.

Ebben a pillanatban lépett be a polgármester katonák és Don Tomás Ibarra kíséretében. Letartóztatási parancsokat vitt magával Jacinta, Urrutia és Don Ramiro ellen hamisítás, lopás, emberrablási kísérlet és csalárd igazgatás miatt.

Az ügyvéd megpróbálta elégetni a papírokat a kandallóban, de Inés gyorsabb volt. Egy kancsó vizet öntött a lángokra, és megmentette a könyvet, amelyben az összes ellopott összeg szerepelt.

Jácinta elvesztette az önuralmát.

– Mindezt a lányomért tettem!

Katalin sírni kezdett.

– Ez nem igaz, Anya. Magadnak tetted. Mondtam, hogy nem akarok Inésnek tettetni magam, de azzal fenyegetőztél, hogy egy fillér nélkül elhagysz.

A vallomás teljesen megsemmisítette a védekezés minden lehetőségét.

Amikor a katonák elvitték Jacintát és Urrutiát, Don Ramiro továbbra is térdelt a lánya előtt.