– Horváth főtörzsőrmester – mondtam, miközben a képet átcsúsztattam Vandához. – Ő volt a partnered. Ő hozta be az árut, te pedig eladtad odabent. A zsarolt pénzeket a te rokonaid számlájára utalták, onnan pedig Horváth feleségének a cégéhez vándoroltak “tanácsadói díj” címszó alatt. Mindent tudok, Vanda. Az akták már a minisztériumban vannak. Az egyetlen kérdés, ami még nyitott, hogy te együttműködsz-e, vagy elviszed a balhét az egész korrupt hálózatért.
Vanda a képre meredt. A masszív nő, aki egy órával korábban még jeges vizet öntött a fejemre, most aprónak és törékenynek tűnt. A légzése felgyorsult. Tudta, hogy a játék véget ért. A börtön farkastörvényei szerint a besúgókat megölik. De ha Horváth megbukik, és ő tartja a száját, a rendszer ledarálja őt.
– Ha beszélek… – kezdte rekedt, suttogó hangon. – Ha elmondom, hogyan csinálta… megölnek. Horváthnak emberei vannak mindenhol. Még a magánzárkában is elérnek.
– Ha beszélsz, holnap reggelre egy ezer kilométerre lévő, maximális biztonságú tanúvédelmi létesítményben fogsz ébredni, új néven, olyan biztonsági protokoll alatt, amihez Horváthék soha nem férnek hozzá – ígértem meg, és a hangomban nem volt helye a kételynek. – De ha hallgatsz, akkor itt maradsz. Amikor Horváth rájön, hogy lebukott, tudod, kit fog először eltüntetni, hogy eltussolja a nyomokat? Téged, Vanda. Te vagy a leggyengébb láncszem.
Láttam a pillanatot, amikor a túlélési ösztöne felülkerekedett a börtönkódexen. A szemei megteltek könnyel, de dühösek is voltak. Dühösek önmagára, a rendszerre, és arra a férfira, aki kihasználta őt. – Rendben – mondta végül, és a fejét leeresztette az asztalra. – Rendben. Mindent elmondok. Horváth nem csak az ételt és a cigit hozta be. Ő adta ki a parancsot a beavatásokra is. Azt mondta, meg kell törnünk az újakat az első napon, hogy eszükbe se jusson panaszt tenni az állapotok miatt. Ő adta a vizet. Ő állította le a kamerákat. Mindent.
A következő három órában Vanda beszélt. Vallomása olyan volt, mint egy átszakadt gát. Nevek, dátumok, tranzakciók, elrejtett csempészáruk helyszínei dőltek belőle. A diktátor, aki egy vödör jeges vízzel akarta megmutatni a hatalmát, most mindent bevallott, csak hogy mentse az életét. Egy gyorsíró rögzített mindent, én pedig csak ültem, figyeltem, és éreztem, ahogy az ügy darabkái egy tökéletes, megdönthetetlen bizonyítéki lánccá állnak össze.
Amikor befejeztük, kiléptem a kihallgatóból. Az igazgató a folyosón várt, mellette két magas rangú tiszt a Belső Ellenőrzéstől, akik időközben megérkeztek a központból. – Megvan? – kérdezte az igazgató feszülten. Bólintottam, és átnyújtottam neki a pendrive-ot a rögzített vallomással. – Megvan az egész hálózat. Horváth a feje, de legalább hat másik őr is benne van. Pénzmosás, hivatali hatalommal való visszaélés, zsarolás, testi sértésre való felbujtás. Itt az ideje a nagytakarításnak.
Az igazgató arca megkeményedett. Mély levegőt vett, majd a kommunikációs rádiójához nyúlt. – Kód Piros. Az egész intézményt azonnali hatállyal lezárom. Senki sem léphet ki vagy be. Kérem a taktikai egységeket az őrszobához.
Ami ezután következett, azt a börtön rabjai és dolgozói sosem fogják elfelejteni. Az egyenruhás, fegyveres rohamrendőrök percek alatt lepték el a folyosókat. Azok a korrupt őrök, akik évekig kiskirályként viselkedtek, akik a hatalmukat arra használták, hogy a védtelen, már amúgy is megfosztott embereket kínozzák, most megdöbbenve és értetlenül álltak, amikor a saját kollégáik csavarták hátra a kezüket.
Én magam vezettem azt a csapatot, amelyik Horváth főtörzsőrmester irodájához ment. Horváth épp a papírjait próbálta sietve bedobálni egy iratmegsemmisítőbe, amikor berúgtuk az ajtót. Az arca vörös volt a dühtől és a pániktól. Amikor meglátott engem, a sötétkék öltönyben, az övemen a jelvénnyel, megállt a kezében egy köteg papírral. Felismert. Felismerte az arcot, amelyet reggel még gúnyos mosollyal figyelt, ahogy Vanda a földre lökött.
– Te… – suttogta, és az arroganciája egy pillanat alatt semmivé foszlott.
– Én, Horváth – mondtam nyugodtan, és lassan közelebb léptem hozzá. – Keresett engem a reggeli létszámellenőrzésnél, nem igaz? Jelentem, az új rab a helyén van. De maga már nincs.
Két tiszt megragadta a karját, és bilincset kattintottak a csuklójára. Horváth megpróbált ellenállni, a szemei vadul forogtak. – Maguknak fogalmuk sincs, hogyan működik ez a hely! – ordította, miközben elkezdték kifelé vonszolni. – Rendnek kell lennie! Ha nem mi tartjuk kézben ezeket az állatokat, ők esznek meg minket! Én csak rendet tartottam!
– A terror, amit pénzért árulnak, nem rend, Horváth – válaszoltam hidegen. – Csak egy olcsó kartell. És a kartellnek ma vége.
Ahogy kivezették a folyosóra, az összes rab, aki a cellájuk rácsai mögött tapadt az eseményekre, némán figyelte a jelenetet. Nem ujjongtak, nem kiabáltak. A meglepetés és a hitetlenkedés csendje volt ez. Azok az emberek, akik elvesztették a reményt, hogy a rendszer valaha is igazságot szolgáltat, most a saját szemükkel látták, ahogy a legfőbb zsarnokuk bukik el.
A nap hátralévő része káosz és papírmunka keveréke volt. A börtön minden szegletét átfésülték. Titkos rekeszeket nyitottak fel, telefonokat, készpénzt és fegyvereket foglaltak le. Horváth bandáját előzetes letartóztatásba helyezték, és azonnali hatállyal felfüggesztették őket. A börtönigazgató – aki, mint kiderült, nem volt benne a korrupcióban, csak túlságosan elszigetelődött az embereitől – megesküdött, hogy új, szigorúbb ellenőrzési rendszert vezet be.
