Marcosnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

—Mert a 2A egészen tegnap estig blokkolva volt a rendszerben.

Inés összevonta a szemöldökét.

– De apám ma reggel adta nekem azt a kártyát.

-Pontosan.

Gabriel heteket töltött azzal, hogy felülvizsgálja a belső hozzáféréssel rendelkező alkalmazottak által módosított foglalásokat. Köztük volt egy első osztályú ülés, amelyet egy fedőcég szerzett meg, és „szabad”-ként jelölt meg. A biztonságiak feloldották az ülést, hogy lássák, ki reagál a módosításra.

Gabriel nem a lányát választotta csalinak. A rendszer oda helyezte, amikor átfogalmazta az útját, és úgy gondolta, hogy a saját csoportjához tartozó gépen, egy azonosított és kísért kiskorúval a lány biztonságban lesz. Az ülésegyeztetés a gyanús foglalással csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Műveleti Osztály összevetette a Clara által jelentett incidenst a hetek óta érvényben lévő riasztással.

Gabriel az egész délelőttöt a tanács dokumentumainak átnézésével töltötte, és csak akkor tudta, hogy Inés 2A-s számát engedték szabadon, amikor megemlítette a telefonszámot telefonon. Ez magyarázta a csendet, ami annyira aggasztotta.

A hibájuk az volt, hogy azt gondolták, a veszély a rendszerekben rejlik.

Nem egy olyan emberben, aki 2 méterre ül Inéstől.

A rendőr a táskában talált tablettát egy őrizetbe vételi zacskóba tette.

– Később elemzzük. A bizonyítékok megőrzése előtt nem szabad következtetéseket levonni.

Gábriel még mindig telefonált.

– Pont ezt akarom.

Az ajtó közelében őrködő idegen szárazon felnevetett.

– Most a nagy Gabriel Valdés az óvatosságot játssza.

Inés ránézett.

Már nem tűnt hatalmasnak. Kétségbeesettnek.

– Ismered az apámat?

Marcos közbelépett.

– Inés, ne beszélj vele!

De a férfinak sikerült kimondania:

– Apád hónapok óta keres valakit, aki belülről kiszipolyozza a céget.

Gábriel a hangszóróból válaszolt:

– És most nagyon sokat segítettél nekem.

A férfi összeszorította az állkapcsát.

– Semmit sem tudsz.

– Tudom, hogy hamis személyazonosságot használt, hogy olyan céges dokumentumokat hord magánál, amelyeknek nem lenne szabad az irodánkon kívül lenniük, és hogy valaki elősegítette a bejutását a gépre.

Egy ügynök becsukta az aktatáskát. Ahogy felemelte, egy vékony boríték esett ki az aktatáskából.

Nem volt rajta logó.

Csak egy piros viaszpecsét két összefonódó betűvel.

AV

Inés ütést érzett a mellkasán.

Álvaro Valdés.

Az apja öccse.

A nagybátyja.

A férfi, aki minden karácsonykor Alicante nugáttal jött, csalt a parcheesinél, hogy hagyja nyerni, és “kapitánynak” nevezte.

– Nem – suttogta.

Marcos nem válaszolt.

Gábriel sem.

A tagadás hiánya is elég volt.

Percekkel később Inés Clarával és Marcosszal leszállt a gépről. A kifutópályán egy gyenge eső megcsillantotta a szervizlámpákat az aszfalton.

Egy autó vitte őket a 4-es hangárba, a vállalati területen.

Útközben Inés látta, ahogy a 2A-ból érkező férfit bevitték azonosításra és kihallgatásra. Az öltönye még mindig drága volt. Az aktatáskája is exkluzívnak tűnt.

De már senkit sem nyűgözött le.

„A nagybátyám is benne van?” – kérdezte.

Marcos mély levegőt vett.

– Vannak jelek. Az édesapád három hónapja furcsa eseményeket követ: duplikált szerződések, hozzáférés a tervekhez, olyan megbeszélések, amelyek nem szerepeltek a napirenden.

– És te nem akartad elhinni?

– A testvére volt.

Marcos egy pillanatra az üvegnek csapódó esőre pillantott.

„Az apád kétszer is megtagadta, hogy az ügyet a tanács elé vigye, mert biztos akart lenni a dolgában. Azt mondta, hogy egy gyanú szétszakíthat egy családot, még akkor is, ha később kiderül, hogy alaptalan. Ma reggel megkapta az első bizonyítékot, amely a kiszivárogtatásokat egy Álvaróhoz köthető céghez köti. Nem számított rá, hogy a következő lépés a te járatodon történik.”

Inés a homlokát az ablaknak támasztotta. Hirtelen a nugát, a viccek és a családi étkezések egy másik házhoz, egy másik családhoz tartoztak.

A 4-es hangár ajtaja lassan kinyílt.

Bent, fehér fény alatt három rövid hatótávolságú hibrid repülőgép prototípusa pihent. Érzékelők, befejezetlen panelek és évek munkája hevert előtte.

Gabriel a központi prototípus szárnya mellett várakozott.

Amikor meglátta a lányát, abbahagyta a magazinüzletemberi létet.

Odafutott felé.

Lehajolt és átölelte.

-Bocsáss meg.

– Nem tudtad, hogy ott vagyok.

– Tudtam, hogy utazol. Személyesen kellett volna ellenőriznem azt az ülést.

Inés lehalkította a hangját.

– Azt hitte, megszabadulhat tőlem azzal, hogy csak rám néz. De amikor megtudta, hogy ki vagy, meggondolta magát.

Gábriel elhúzódott, hogy a szemébe nézzen.

– Ez a legrosszabb része.

– Szerettem volna, ha előbb tisztelne, mint hogy megtudja a vezetéknevem.

– És kellett volna.

Gábriel megfogta a kezét.

– Figyelj jól: ha az a férfi ugyanezt tette volna bármelyik másik lánnyal, bármelyik utassal, az akkor is helytelen lenne. Az a tény, hogy a lányom vagy, megmagyarázza, miért tudtam ilyen gyorsan reagálni, de ettől a jogod nem különleges. A jogod már azelőtt létezett, hogy egyáltalán felvettem volna a telefont.

Inés lassan bólintott. Aznap délután az első mondatnak sikerült levennie a válláról a terhet.

A hangár túlsó végében egy üveggel zárt helyiség volt.

Álvaro bent volt.

Nem volt megbilincselve. Két ügyvéd nézte át vele a dokumentumokat, miközben több nyomozó várakozott az ajtóban. Az asztalon pénzügyi akták, hozzáférési naplók és e-mailek hitelesített másolatai hevertek.

Álvaro látta, hogy Gabriel belépett Inéssel, és felállt.

– Idehoztad a lányt?