– Anya azt mondta, hogy tudni fogod, mit kell tenni – mondta a fiú… A gazda megdöbbent, amikor meglátta a levelet.
Agua Fría, Új-Mexikó Terület, 1883.
A fiú egy kedd reggelen jelent meg, amikor a hegycsúcsok még visszaverték az első aranyló fényt, és a falu még a hajnal kék árnyékában volt.
Jacinto Aldama Doña Prudencia boltja előtt ült egy csésze kávéval a kezében. Majdnem az egész éjszakát ott töltötte, arra várva, hogy megérkezzen egy szekér a ranchához szükséges szerszámokkal.
A fiú azzal a csendes sietséggel sétált, mint aki túl régóta mozog, és fél megállni, mielőtt elérné a célját.
Körülbelül kilencévesnek látszott. Vékony volt, rosszul vágott fekete haja volt, és kopott, de gondosan tisztított ruhákat viselt. Egy bőrtáskát cipelt, és egy gyűrött borítékot szorított a mellkasához.
Megállt Jacinto előtt.
– Ön Jacinto Aldama úr?
-Igen.
A fiú átnyújtotta neki a levelet.
– Anyám azt mondta, te majd tudod, mit kell tenned.
Jacinto felismerte a kézírást, mielőtt elolvasta volna a nevet.
Klára.
8 éve nem láttam ezt a kézírást.
-Mi a neved?
—Nicholas.
-Hány éves vagy?
– 3 hónap múlva leszek 10 éves.
Jacinto keze remegni kezdett.
– Hol van az édesanyád?
–Egy Las Vegas-i panzióban. Rosszul van.
– Miért nem jött veled?
Nicholas egy gyerekre nem jellemző komolysággal nézett rá.
– Mert már nem tud járni. Azelőtt küldött, hogy Mr. Ríos visszatért volna.
Esteban Ríos volt az a férfi, akihez Clara feleségül ment, miután Jacinto elment.
Jacinto feltörte a pecsétet.
A levél négy, szorosan egymás mellé helyezett oldalból állt.
Az elsőben Clara elmagyarázta, hogy hetek óta beteg. A másodikban elmesélte, hogy Esteban, aki három éve eltűnt, visszatért, miután megtudta, hogy Clara örököl egy földet, amelyen egy új vasútvonal halad keresztül.
A harmadik oldalon volt az igazság, ami miatt Jacinto leült.
Miklós nem István fia volt.
Az övé volt.
Clara két hónappal azután vette észre a terhességet, hogy Jacinto elindult Kansasbe egy marhahajtogatással. Megígérte, hogy két szezon után visszatér, de apja adósságai miatt kénytelen volt tovább maradni.
Mire végre visszatért, Clara már férjnél volt.
Jacinto nem hibáztatta. Estebannak volt egy barkácsboltja, egy háza, és a szükséges stabilitása. Jacintónak csak egy jelzáloggal terhelt farmja és olyan ígéretei voltak, amelyeket túl sokáig kellett betartani.
Az utolsó mondat így szólt:
„Nem azt kérem, hogy bocsáss meg nekem, amiért hallgattam. Csak azt kérem, hogy találkozz Nicolással. Ez a legjobb dolog, amit valaha tettem. Amikor találkozol vele, megérted majd, miért bíztam benned.”
Jacinto felemelte a tekintetét.
Nicolásnak Clara sötét szemei voltak, de volt valami az állkapcsában, amit Jacinto felismert. Ugyanaz az arckifejezés volt, mint apjáé, amikor megpróbált erős maradni a rossz hírekkel szemben.
Kétszer is elvégezte a számítást.
Az eredmény nem változott.
– Mióta gyalogolsz?
—3 nap.
-Ettél már?
A fiú próbált egyenesen tartani a hátát, de a tekintete a kenyér felé vándorolt, amit Doña Prudencia éppen a polcra tett.
– Tegnap találtam néhány almát.
Jacinto felállt.
-Jöjjön be.
Doña Prudencia nem kérdezett semmit. Tojást, babot és meleg tortillát szolgált fel. Nicolás olyan figyelemmel evett, mint aki régóta tanulja meg leplezni az éhségét.
– Az édesanyád elmondta, miért pont nekem kellett pont nekem lennie? – kérdezte Jacinto. – Elküldhetett volna egy szomszéddal, vagy a rendőrrel is.
– Azt mondta, hogy vannak, akik egy ideig biztonságban vannak, mások pedig még évek múlva is biztonságban maradnak. Azt mondta, te a második kategóriába tartozol.
Jacintónak ki kellett néznie az ablakon.
– Azt is mondta, hogy olyan dolgokat építettél, amik időtállóak.
– Anyádnak általában igaza volt.
– Majdnem mindig – javította ki Nicholas.
Ez a válasz annyira Clara szavaira emlékeztetett, hogy Jacinto mellkasa megfájdult.
Még aznap délután elvitte a fiút a tanyára. A háznak három szobája, erős teteje és a téli viharokat is kibíró ablakai voltak. Jacinto nyolc évet töltött az építkezéssel anélkül, hogy bevallotta volna, kinek reméli megőrizni.
Miklós mellé ült a kocsiban.
– Nagy a tanya?
– Van elég legelője a szarvasmarháknak, és elég munka ahhoz, hogy két embert kifárasszon.
– Tudok dolgozni.
– Először is pihenj.
– Nem kérek alamizsnát.
Jacinto egyik kezével fogta a gyeplőt. A másikat a nyeregbe helyezte, közéjük, anélkül, hogy hozzáért volna a fiúhoz.
– Nem alamizsnát ajánlok fel neked.
Nicholas a kérges kézre nézett. Aztán lassan közelebb húzta a sajátját, míg az ujjaik alig centiméterekre voltak egymástól.
– Anyám azt mondta, hogy így fogok reagálni.
Másnap reggel elindultak Las Vegasba. Don Eusebio Salas, a ranch felügyelője is velük akart tartani.
– Ismerem Esteban Ríost – figyelmeztetett. – Egy férfi, aki három évre eltűnik, majd visszatér, amikor értékes földekről hall, az nem családot keres.
Az útnak két napig kellett volna tartania, de egy vihar sárrá változtatta az utat. A folyó megduzzadt, és az áramlat olyan erővel csapódott a szekérnek, hogy az egyik kerék beszorult a sziklák közé.
Miklós beugrott a vízbe, hogy megkapaszkodjon az egyik lóban.
„Gyere vissza!” – kiáltotta Jacinto.
Egy, az áramlat által sodort fatörzs eltalálta a fiút, és elesett.
