Jacinto utána rohant. Mielőtt a folyó elsodorta volna, az ingéért nyúlt, és a mellkasához szorította.

Miklós remegett, ázott és dühös volt.

– Tudnék segíteni.

– A segítés nem azt jelenti, hogy minden alkalommal felajánlod az életed, amikor valakinek problémája van.

– Anyának szüksége volt rám, hogy megérkezzek.

– És el fogsz odaérni. De már nem kell egyedül csinálnod.

Jacinto most először mondta ki ezeket a szavakat.

Ez volt az első alkalom, hogy Nicholas felhagyott az ellenállással, és a homlokát a vállához támasztotta.

Harmadnap alkonyatkor érkeztek Las Vegasba.

Doña Matilde, a panzió tulajdonosa, sápadt arccal üdvözölte őket.

–Későn érkeztek. Esteban ma reggel jött.

– Hol van Klára?

– Elvitte őt.

Miklós letette a táskáját.

– Anya azt mondta, hogy nem akar vele menni.

– Ríos biztosította, hogy orvoshoz viszi. Két férfit és egy kocsit hozott magával. Clara alig tudott ébren maradni.

Jacinto belépett a szobába. Az asztalon egy pohár vizet, egy vérfoltos zsebkendőt és egy tépett papírlapot talált.

Clara egyetlen dolgot írt rá:

„Megítélve”.

Esteban nem állt szándékában orvoshoz vinni.

Kényszeríteni akarta, hogy írja alá a földet, mielőtt meghal.

Jacinto, Nicolás és Eusebio lóháton lovagoltak át a városon. A bíróság épülete már majdnem bezárt, amikor megérkeztek.

Bent Clara egy asztalnál ült. Olyan sovány volt, mintha eltűnt volna a ruhája alatt. Mellette Esteban egy dokumentumot tartott a kezében, és a toll felé vezette a kezét.

– Itt írja alá – parancsolta. – Akkor elviszem az orvoshoz.

– Nem fog aláírni semmit – mondta Jacinto az ajtóból.

Klára felemelte a fejét.

Egy pillanatra eltűnt az arcáról a betegség.

– Megtaláltad Nicholast.

– Megtalált engem.

Esteban közbelépett.

– Ez a feleségem és köztem fennálló ügy.

– Három éve elhagytad a feleségedet.

– De én még mindig a férje vagyok. És a fiú jogilag az én fiam.

Nicholas Jacinto mögött lépett be.

– Azt mondtad, nem vagyok a tiéd.

Csend telepedett az irodára.

Esteban gyűlölködve meredt a gyerekre.

-Csendben maradj.

Miklós nem hátrált meg.

– Akkor mondta, amikor visszaért. Azt mondta, hogy az apám gyáva, és hogy eladna tanoncnak egy bányába, ha anyám nem írja alá.

A bírósági jegyző letette a tollát.

Klára összeszedte minden erejét.

– Esteban már azelőtt tudta, hogy Jacintóval vagyok terhes, mielőtt feleségül vett. Beleegyezett, mert anyám akkor halt meg, és azt gondolta, hogy azonnal örökölöm ezeket a földeket. Amikor rájött, hogy nem adhatja el őket, amíg Nicolás be nem tölti a 10. életévét, elkezdett rosszul bánni velünk.

– Tébolyodott – mondta Esteban.

– Akkor magyarázd el ezt nekünk.

Eusebio egy posztert tett az asztalra, amelyet a seriff irodájából tépett le. Egy Coloradóban csalás, lopás és bigámia miatt körözött férfi rajza volt rajta.

Esteban Ríosnak hívták.

A titkárnő felolvasta a leírást.

–Itt az áll, hogy 1869-ben feleségül vett egy Adela Vargas nevű nőt. Ezt a házasságot soha nem érvénytelenítették.

Klára összeszorította a száját.

– Volt neki másik felesége?

Esteban az ajtó felé nézett.

A seriff már elállta a kijáratot.

Clara teljes házassága érvénytelen volt. Esteban a törvény szemében nem volt a férje, és semmilyen joga nem volt Nicolás vagy a föld felett.

Megpróbálta elvenni az iratot az asztalról, de Jacinto megragadta a karját.

– Ne érj hozzá többé.

Esteban megütötte. Jacinto kitért előle, és a falhoz lökte. A rendőr megbilincselte, mielőtt reagálhatott volna.

Amikor meghallotta a fém kattanását, Clara elejtette a tollat.

Aztán összeesett.

Jacintónak sikerült megtartania.

– Keress fel egy orvost!

A városi orvos tüdőfertőzést diagnosztizált nála, amit hetekig tartó éhség és kimerültség súlyosbított. Nem ígérte, hogy túléli.

Jacinto négy éjszakán át az ágya mellett maradt. Vizet adott neki, hideg ruhákat cserélt rajta, és minden lélegzetvételét úgy hallgatta, mintha az élete múlna rajta.

Miklós egy széken aludt az ajtó közelében.

Az ötödik reggelen Clara kinyitotta a szemét.

– Dühös leszel rám – suttogta.

– Már az is vagyok.

– Reméltem, hogy legalább színlelsz.

– Dühös vagyok, mert helyettem döntöttél. Mert azt hitted, hogy ha elmondod az igazat, a kötelességeid foglyává válok.

Klára elnézett.

– Nem akartam, hogy szánalomból maradj.

– Én sem akartam, hogy kényszerből menj hozzá egy másik férfihoz.

– Túl sokáig tartott.

-Tudom.

Ez ellen nem volt védekezés.

Jacinto vett egy mély lélegzetet.

– Tudnom kell valamit. Ha túléled, vissza akarsz jönni velünk a tanyára?

– Veled?

–Nicolásnak szüksége van az anyjára. Ismernem kell a fiamat. És neked egy olyan helyre van szükséged, ahol senki sem tesz tollat ​​a kezedbe.

– Ez kötelezettségnek hangzik.

– Akkor hallgasd meg azt a részt, ami nem az.

Jacinto közelebb húzta a széket.

–Nyolc éve minden reggel rád gondolok. Építettem egy házat, ami túl nagy egyetlen embernek. Keletre néző ablakokat nyitottam ki, mert emlékeztem, hogy szereted nézni a napfelkeltét. És a diófát azért tartogattam, mert egyszer azt mondtad, hogy egy olyan asztalt szeretnél, amin egy egész család elfér.

Könnyek szöktek Clara szemébe.

– Ezt sosem mondtad nekem.

– Azt sem mondtad, hogy gyerekünk van. Mindketten bolondok voltunk.

Klára erőtlenül felnevetett és köhögni kezdett.