– Az apám nem állított semmit.

-Még mindig.

Mateo Lucero mellett maradt.

– Nem földért jöttem.

Mauricio rámutatott.

– Mindenki ezt mondja, mielőtt pénzt kér.

Elena válasz nélkül beindította a teherautót.

Don Ernesto 12 kilométerre lakott, egy fügekaktuszokkal körülvett telken. 82 éves volt, és bottal járt. Amikor meglátta Mateót lefelé jönni a dombról, elejtette a fogót, amivel egy kerítést javított.

– Tamás…

Máté hátrébb lépett.

– Hogy hívtál engem?

Ernesto odalépett, megvizsgálta a sebhelyet, és megkérdezte a bal kezét.

Amikor meglátta a megcsonkított ujját, sírni kezdett.

–Tizenkilenc évesen elvesztetted a pontot velem szemben. Anyád majdnem megölt, amiért elvittelek fűnyírót javítani.

Elena érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot.

Biztonságos?

Ernesto a kezébe fogta az öregember arcát.

– Persze, hogy biztos vagyok benne. Ez a makacs ember az apád.

Mateo nem ölelte meg Elenát. Ő volt az, aki előrelépett.

-Apu.

A szó kicsinyen jött ki, mintha 35 éve elzárva lett volna.

Mateo átkarolta.

– Nem mindenre emlékszem, lányom. De valami bennem felismer téged.

A pillanat akkor tört meg, amikor Mauricio megjelent a teherautójában. Az utat követte.

– Az emlék nem bizonyítja a jogi identitást.

Ernesto a botjával csapott a földre.

–Még meg sem születtél, amikor Tomás eltűnt. Fogd be a szád!

Mauricio kinyitotta a mappát.

– Akkor magyarázd el nekem, miért nem találta meg senki a holttestét, miért nem tért vissza soha, és miért pont akkor jelenik meg, amikor Elena nem hajlandó eladni.

Mateo mély levegőt vett.

–Egy névtelen kórházban ébredtem. A fejem szétrepedt, és eltört a lábam. Néhány mezőgazdasági munkás talált rám egy vihar után. Nem voltak nálam papírok.

Emlékezett lovakra, egy éneklő nőre és egy kislányra az ablakban. Semmi többre. Az évek során Durango és Zacatecas farmjain dolgozott. Azt csinálta, amit a keze tudott: kerítéseket, nyergeket, szarvasmarhákat. Majdnem 20 évvel korábban érkezett a Santa Clara farmra, ahol Lucero született.

„És a márka?” – kérdezte Elena.

„Hasonló mintázatú lovakat tenyésztenek ott. Amikor megláttam Lucerót csikóként, úgy éreztem, felismerem ezt a mintázatot. Ezért tartottam meg.”

Ez a magyarázat kizárta a csodák minden lehetőségét, de az érzelmeket nem. A ló nem volt ugyanaz; a véletlen fonal volt az, ami egy emlékezet nélküli férfit vezetett.

Visszafelé El Mezquite-be Mateo megállt egy füves ösvény előtt.

– Van egy patak a domb mögött.

Elena megállt.

-Igen.

Mateo odament a kanyarhoz és remegni kezdett.

– Vitatkoztam itt valakivel.

Emlékezett az esőre, a villámlásra és egy másik lóra. És egy vezetéknévre is.

—Salcedo.

Elena ismerte a történetet. Ramiro Salcedo, egykori szomszéd, hetekkel Tomás eltűnése előtt vitatkozott vele a tulajdoni lapokról.

– Meglökött téged?

Mateo szorosan becsukta a szemét.

– Nem. A lovam megijedt. Leestem a lejtőn. Ramiro a nevemet kiabálta.

Otthon Elena Rosa papírjait kereste. Talált egy megsárgult levelet Ramirotól: abban az állt, hogy a vihar után visszatért, órákon át kereste, és több közösséget is értesített.

Nem történt gyilkosság. Csak egy esés, amnézia és soha nem kereszteződő keresések.

Ernesto azonban aznap délután valami rosszabbal érkezett: két újságkivágással. Az egyik Tomás eltűnését jelentette be. A másik, amelyet kilenc nappal később, egy kevesebb mint 200 kilométerre lévő városban tettek közzé, egy azonosítatlan férfiról számolt be, akit megsebesülten kórházba szállítottak.

Elena sírva fakadt.

– Olyan közel volt.

Aztán Mauricio elsápadt.

Elena észrevette.

-Mi a baj?

-Semmi.

Ernesto szigorúan nézett rá.

– Már láttad azt a kivágást.

Csend borult az asztalra.

Mauricio megrázta a fejét, de Elena kinyitotta a mappáját, és egy régi, összehajtott példányt talált benne Rosa kézzel írott üzenetével.

– Kérdezd meg ebben a kórházban.

Elena felnézett.

– Mióta van ez nálad?

Mauricio nagyot nyelt.

– Hat évvel ezelőtt találtam anyám papírjai között.

– És soha nem adtad nekem?

– Az édesanyád már halott volt. Eladósodtál. Mi haszna lenne egy újabb sebet feltépni?

– Arra használták, hogy felkutassák az apámat.

Mauricio lehalkította a hangját.

– Azt is tudtam, hogy ha tovább vársz, soha nem fogod eladni a ranchot.

Elena megütötte.

Nem a 35 elvesztegetett évről szólt. Hanem arról a 6-ról, ami másképp is alakulhatott volna.

Mateo közbelépett, mielőtt Mauricio reagálhatott volna.

-Magamat.

Mauricio védekezés nélkül távozott.

Azon az éjszakán, miközben Elena az udvaron sírt, Mateo odalépett az öreg citromfa tönkjéhez.

– Javasoljunk egy másikat.

-Szóval így?

– Mert már így is túl sok időt pazaroltunk el a halott dolgok gondozására.

Elena ránézett. Ekkor Mateo a homlokához emelte a kezét, és kifejezéstelenné vált az arca.

– Elnézést… ki maga?

Elena lélegzete elállt.

Az apja 35 év után visszatért, és alig egy nappal később újra elkezdte elveszíteni őt.
3. RÉSZ
Elena ugyanazt a kétségbeesést érezte, mint 9 éves korában, de ezúttal nem egy árnyék után futott. Lassan közeledett.

– Én Elena vagyok.

Máté félelemmel figyelte a lányt.

– A lányom neve Elena, de lány.

Nyelt egyet.

– Gyerek voltam. 35 évbe telt, mire visszatértél.

Mateo az ablakra nézett, majd a kezére. Valami megnyugodott benne.

– Az ablak – suttogta. – Ott várt rám.

Elena könnyein keresztül bólintott.

– Igen, apa.