Az emlék csak néhány percre tért vissza. Elég időre ahhoz, hogy Mateo megértse, mi történt, és sírva fakadjon.

– Elfelejtettem téged.

– Nem. Kihagytál egy pontot. Ez nem ugyanaz.

Másnap egy zacatecasi neurológus elmagyarázta neki, hogy a régi sérülés és az életkora különféle memóriakieséseket okozhat. Nem ígért gyógymódot: vizsgálatokat, nyomon követést és rutinokat javasolt. Elena eltökélten távozott, nem hagyva, hogy minden egyes memóriakiesés egy újabb eltűnéssé váljon.

A következő hetekben Mateo minden este lejegyezte, mit akart megőrizni, Elena pedig neveket írt a fényképek hátuljára. Minden reggel végigsimította Lucero haját a jellel, ami összekötötte kettejük életét.

Ültettek egy új citromfát is az ablak mellé.

„Vízbe fojtod” – viccelődött Elena, miközben nézte, ahogy a férfi újabb vödröt cipel.

– A fáknak szeretetre van szükségük.

– Drágám, igen. Mocsár, nem.

Mateo nevetett, Elena pedig felismerte a nevetést a gyerekkorából.

Don Ernesto hozott egy dobozt, amit Tomás napokkal az eltűnése előtt hagyott a házában. Benne egy régi nyereg és egy jegyzetfüzet volt. Az egyik oldalon, két nappal a vihar előtt írva, Tomás feljegyezte, hogy Elena megkérdezte tőle, hogy az övé lesz-e valaha a ranch.

„Rá akarom hagyni a földet, de mindenekelőtt arra szeretném megtanítani, hogy ne féljen újrakezdeni.”

Mateo többször is elolvasta a mondatot.

– Nem emlékszem, hogy ezt írtam volna.

– De te írtad.

–Néha úgy érzem, hogy Tomás más ember volt.

Elena megfogta a kezét.

„Nem kell visszanyerned ugyanazt az életet, amiben elmentél. Meg akarom ismerni azt a férfit, aki visszajött.”

Ez a válasz megváltoztatott valamit köztük.

Azonban egy családi seb továbbra is nyitva maradt.

Mauricio négy nappal később tért vissza. Egyedül érkezett, és otthagyta az iroda kulcsait, ahol a dokumentumait tartotta.

– Nem azért vagyok itt, hogy igazoljam magam.

Elena nem hívta be.

– Akkor beszélj.

Mauricio bevallotta, hogy édesanyja, Rosa nővére, azért tartotta meg a kivágást, mert Rosa odaadta neki egy kétségbeesett keresés során. Évekkel később megtalálta a mappát. Addigra Elena már eladósodott a kezelések, a gyenge termés és az adók miatt. Mauricio tárgyalásokat kezdett a közeli földterület megvásárlásáról, és úgy gondolta, hogy El Mezquite eladása mindent megold.

–Meg voltam győződve arról, hogy a védelmed azt jelenti, hogy arra kényszerítelek, hogy ne várj tovább.

– Nem védtél meg. Te döntöttél helyettem.

-Igen.

– És ha hat évvel ezelőtt adtad volna oda nekem azt a papírt, talán hamarabb megtaláltam volna.

Mauricio lehajtotta a fejét.

– Nem tudom, hogy képes leszel-e megbocsátani nekem.

-Most nem.

Nem volt ölelés. Elena lemondta az adásvételt, közjegyzővel átütemezte az adósságait, és írásba foglalta, hogy Mauricio többé nem tárgyalhat a nevében.

Mateo sem kérte, hogy tulajdonosként szerepeljen.

„Nem szárazföldön jöttem vissza” – mondta. „Azért jöttem vissza, mert valami bennem évek óta keresett egy kislányt.”

Elena nyíltan sírt.

Napokkal később Santa Clarába utaztak. Julián, a menedzser, azonnal felismerte Mateót, és megmutatta nekik a közel 20 évnyi munka fényképeit. Elenát elöntötte a fájdalom, amikor látta azokat a születésnapokat és aratásokat, amelyeket apja tőle távol élt át.

– Fájt – mondta Mateo.

-Igen.

Julián kinyitott egy doboz papírt, amit Mateo évtizedek alatt írt. Ismétlődő listák voltak: „Rózsa”, „ablak”, „citromfa”, „lány”, „ló”. Az egyik lapon ugyanaz a kifejezés 17-szer szerepelt:

„Valaki vár rám.”

Elena megértette, hogy Santa Clara nem váltotta fel a családját: életben tartott egy férfit, aki soha nem hagyta abba a keresést.

Mielőtt elindultak volna, Julián megmutatta nekik a kancát, amelytől Lucero származott, hasonló jegyekkel. A rejtély egyszerű volt: emlék, véletlen és egy ló, amely végül a helyes utat követte.

Visszafelé menet Mateo megkérte, hogy látogassa meg Rosa sírját.

Vadvirágokat cipelt, és nehezen térdelt le.

– Későn érkeztem, Róza.

Elena hátramaradt.

–Nem emlékszem az esküvőnkre. Nem emlékszem az utolsó beszélgetésünkre. De emlékszem a hangodra… és tudom, hogy szerettelek.

Amikor felállt, olyasmit kérdezett, amitől Elena félt meghallani.

Utált engem?

-Soha.

– Rólam beszélt a végén?

– Azt kérte, hogy ne gyűlöljelek. Azt mondta, ha élnél, még mindig keresnéd a hazavezető utat.

Mateo eltakarta az arcát, és úgy sírt, mint akit épp most vettek el és kaptak vissza szerelmétől ugyanazon mondat alatt.

Azon az éjszakán vihar csapott le a tanyára.

A mennydörgés hangja egy másik emléket ébresztett fel.

– Azon a reggelen veszekedtünk – mondta Mateo.

Elena azonnal tudta, mire gondol. Kilencéves korában el akart menni vele ellenőrizni a telekhatárokat. Tomás a rossz idő miatt nem volt hajlandó. Dühösen azt kiabálta, hogy soha többé nem akar vele beszélni.

35 évig azt hitte, hogy ezek az utolsó szavai.

– Ezért ígértem meg, hogy sötétedés előtt visszajövök – mondta Mateo. – Hozni akartam neked valamit.

Zavartan megérintette a zsebét.

— Piros szalag.

Elena emlékezett rá, hogy Rosa mindig azt mondta, Tomás előbb átutazott a falun, mielőtt vidékre ment.

— Mit vettél?

Mateo lehunyta a szemét.

—Egy baba.

Elena befogta a száját. Ez volt az, amelyiket hónapok óta kérte.

– Soha nem tudtam neked odaadni.

— Nincs rá már szükségem.

Mateo ránézett.

– Amire szükségem volt, az az volt, hogy tudjam, visszajössz értem.