– Apám azt hiszi, hazaviszek valakit – mondta a nő… a mellette ülő milliomos azt mondta: – Segítek…

– Apám azt hiszi, hogy vejét fogom neki hozni, de még csak felhívni sincs senkim, hogy megkérjem, játsszon.

Ximena a felhőket nézve mondta ezt, meggyőzve magáról, hogy a repülőgép zaja elnyeli a vallomását. A szomszédos ülésen ülő férfi leengedte a kávéscsészéjét.

– Állandó vőnek kell lennie, vagy elfogad egy próbaidős vőt is?

A nő rémülten fordult meg. A férfi felemelte a kezét, megbánta a viccét.

„Bocsánat.” Kevésbé hangzott meggondolatlanul a fejemben.

Ximena legszívesebben helyet cserélt volna. Ehelyett fáradtan felnevetett, és diszkréten letörölt egy könnycseppet. Három napot töltött azzal, hogy megtalálja a módját, hogyan oldja meg a hazugságot, ami boldoggá tette az apját.

Don Aurelio azon a szombaton töltötte volna be a 70. életévét ajijici otthonában. Lánya majdnem két évnyi munka után tért haza San Quintínben, egy csomagolóüzemben. A lánya a gyógyszereire spórolt, és mindig halogatott az utazást, a tanulmányait és mindent, ami a saját életére utalhatott volna.

A hívás egy dupla műszak végén érkezett.

– Már előkészítettem a szobádat, drágám. Csak azt szeretném tudni, mikor kezdesz el magadra gondolni.

Ximena leült egy padra, ujjai még mindig elzsibbadtak a hidegtől.

– Magamra gondolok, apa.

– Gondolj csak bele, mennyibe kerülnek a gyógyszereim. Az nem ugyanaz. Aggódom, hogy elmegyek, és senkivel sem hagylak.

Aztán azt mondta, hogy hoz valakit.

Fájdalommal emlékezett vissza apja azonnali örömére, villámgyors kérdéseire, a lelkesedésre, amellyel birriát ígért. Nem tudta kijavítani. Most egy kölcsönkért bőrönddel, egy kék sállal és egy nem létező baráttal utazott.

Az idegen félbeszakítás nélkül hallgatta végig.

– Andrés a nevem – mondta végül.

– Ximena. És mielőtt újra felvetnéd, általában nem szoktam ismeretlen férfiakat hazavinni.

–Ez megnyugtat. Én sem szoktam bemutatkozni a barátomként mások születésnapi bulijain.

Alaposabban szemügyre vette. Körülbelül 36 évesnek látszott. Elegáns öltönyt viselt, bár a nyakkendője laza volt, és a szeme körül észrevehető fáradtság látszott.

-Mivel foglalkozik?

—Üzleti adminisztráció.

– Biztosító ügynökség?

Andrés elmosolyodott.

-Nem egészen.

Nem tett hozzá semmit. A Grupo Beltránt vezette, egy ipari épületekre és elosztóközpontokra szakosodott családi vállalkozást. Guadalajarában egy csendes ház, zsúfolt időbeosztás és számos olyan ember várt rá, akik érdeklődtek az iránt, hogy mit hagyhat jóvá az aláírásával.

Ximenát látszólag egyik dolog sem érdekelte.

Amikor a gép turbulenciába került, a kartámaszba kapaszkodott. Andrés abbahagyta a viccelődést, és nyugodtan beszélt, amíg újra normálisan tudott lélegezni. Leszállás után Ximena megköszönte a beszélgetést, és úgy döntött, elmondja apjának az igazat.

De unokatestvérének, Maribelnek más tervei voltak.

Látta őket együtt távozni, miközben Andrés segített a bőrönddel és felvette a telefonját, mielőtt Ximena megállíthatta volna.

– Aurelio bácsi! Igen, valakivel jött!

Az apa hangja hallatszott a hangszóróból.

–Megérkeztek már? Mondd meg nekik, hogy itt várok. Még azt az inget is felvettem, ami tetszett anyukádnak.

Ximena érezte, hogy összeszorul a torka.

Andrésre nézett.

– Még mindig szabad a hétvégéd?

Alig várta, hogy válaszoljon.

-Igen.

Amíg Maribel az autót kereste, megállapodtak a feltételekben: családi étkezések, semmi extravagáns történet és külön szobák. A születésnap után Ximena majd talál módot arra, hogy elmagyarázza, miért nem működött a kapcsolatuk.

Andrés felmutatta az igazolványát, amikor a nő kérte. Ximena lefényképezte az információt, és elküldte egy barátjának. A férfi nem sértődött meg.

– Ez őrület – motyogta, miközben felment az emeletre.

– Még mindig elmondhatjuk az igazat.

Ximena a telefonra nézett, amire az apja épp egy fényképet küldött a megterített asztalról.

– Szombat után.

Andrés lemondott egy vacsorát, és megkérte az asszisztensét, hogy ütemezzen be egy új megbeszélést. Miközben eltette a telefonját, eszébe jutott egy hívás, amit nyolc évvel korábban hagyott megszólalni. Azon az éjszakán halt meg az apja. Azóta a várakozó emberek hangjai olyan fájdalmat okoztak neki, amit soha nem tudott megmagyarázni.

Don Aurelio házának sárga kapuja és egy járdára omló bougainvilleája volt. Ximena kiszállt, mielőtt Maribel leállította volna a motort.

Az apja kisebbnek tűnt.

A nő átölelte, ügyelve arra, hogy ne szorítsa túl erősen. A férfi megsimogatta a haját, majd elhúzódott, hogy ránézzen.

– Vékony vagy.

– És botot használsz anélkül, hogy szóltál volna.

– Hogy elriasszák az árusokat.

Andrés az autó mellett várt, meghatotta a szemrehányásokban rejlő gyengédség. Amikor az öregember közeledett, kiegyenesedett.

– Szóval te vagy a híres srác.

– Andrés, uram. Köszönöm, hogy fogadott.

Don Aurelio kezet rázott vele, és a nyakkendőre mutatott.

– Az nincs benne az árban. Nem szedünk belépődíjat.

Evés közben Andrés az asztalosműhelyből származó történeteket hallgatott, elfogadott még egy tortillát, és segített Doña Chonának, a szomszédnak leszedni az asztalt. Ximena figyelte a mozgását, unalomra utaló jeleket keresve. Nem talált semmit.

Azon az estén előkészítettek neki egy priccset a műhelyben. Mielőtt lefeküdt volna, a telefonja többször rezegni kezdett.

„Anya” jelent meg a képernyőn.

Andrés elhallgattatta.

Ximena habozott az ajtóban, mielőtt megkérdezte volna.

– Nem fogsz válaszolni?

– Tudom, mit akarsz.

– Néha azt hiszed, hogy tudod.

Csendben maradt. Aztán a csuklóján lévő órára nézett.

– Apám felhívott egy este. Éppen tárgyaltam, és arra gondoltam, hogy másnap visszahívom.