Ximena a vállának dőlve sírt.

Másnap sikerült beszélnie az apjával. Mindent elmesélt neki, beleértve a repülőgépet is.

Don Aurelio olyan türelemmel hallgatta végig, ami jobban fájt neki, mint egy dorgálás.

– Amióta hallottam, hogy azt mondtad, biztosításokat árulsz, már gyanítottam, hogy valami nincs rendben.

-Mert?

– Mert amikor kértem tőle egyet a workshopra, úgy válaszolt, mintha egy recept kínaira fordítását kértem volna.

Ximena, egy folyó a könnyek között.

Megsimogatta a kezét.

„Jó volt látni téged valakivel. De nem akarom, hogy csak azért találj ki magadnak egy új életet, hogy megnyugtass engem.”

-Bocsáss meg.

– Bocsáss meg, hogy úgy éreztetem veled, hogy az egyedüllét rossz dolog.

Amikor kiment a folyosóra, Irene asszonyt találta ott.

Andrés anyja megérkezett, miután fia asszisztensétől hallott a kórházról. Udvariasan üdvözölte őket, és megvárta, amíg kettesben marad Ximenával.

Aztán elhalasztott kötelezettségekről, elégedetlen partnerekről és szánalomból hozott döntésekről beszélt.

„A fiam hajlamos azt megjavítani, amit nem tud” – mondta. „Főleg mióta az apja meghalt.”

Elővett egy aláírt csekket.

–Fedezni tudom a költségeket. Így visszatérhettek a saját életetekhez, és ő is a sajátjához.

Ximena úgy érezte, mintha elragadnák a levegőből.

– Nem kértem tőle pénzt.

– Akkor nem lehet nehéz neki elmenni.

Ximena elment, mielőtt sírhatott volna.

Nem mondta el Andrésnek. Az ötlet, hogy anya és fia veszekedésbe keverje a dolgot, csak egy újabb adósságnak tűnt. Hajnalban, amikor apja már túl volt a közvetlen veszélyen, és Maribel is vele volt, levelet hagyott, és elment a főirodába.

Az utolsó sorban ezt írta: „Elfogadtam, hogy úgy tettél, mintha szeretnél. Nem voltam kész igazán szeretni téged.”

Andrés a kék sállal a lábán ébredt.

A levelet Don Aurelio szobája előtt olvasta el. Maribel elmesélte neki, mi történt az anyjával.

Dühöt érzett, de legbelül valami sürgetőbb volt.

— Hová tűnt?

– A 7 órás buszhoz.

Don Aurelio az ágyból nézett rá.

–Menj, beszélj vele. És ezúttal ne hagyd, hogy bármelyikőtök a másik helyett döntsön.

Andrés a peronnál találta Ximenát, aki arra várt, hogy átadja a bőröndjét.

Kabát nélkül, kócos ruhában érkezett, sállal a nyakában.

– Adj egy kis időt. Ha utána el akarsz menni, segítek felállni.

Lesütötte a tekintetét.

– Az anyád…

„Nem te döntheted el, mit érzek. És nem kellett volna hagynom, hogy találgasd, ki vagyok.”

Kivette a levelet.

–Nem szánalomból voltam veled. Maradni akartam annál az asztalnál. Hallgatni akartam apádat. És újra látni akarlak, amikor már nincs mit színlelnem.

Ximena sírni kezdett.

– Szinte semmit sem tudunk egymásról.

– Akkor kezdjük ott. Anélkül, hogy olyasmit ígérnénk, amit még nem tudunk betartani.

Doña Irene röviddel ezután megjelent, aki követte fiát, miután megtudta a levelet és annak gyors távozását.

Nem próbálta igazolni magát.

„Úgy beszéltem veled, mintha árat szabhatnék rád” – mondta Ximenának. „Megalázó volt. Sajnálom.”

Széttépte a csekket, és a pénztárcájába tette.

– A fiam elvesztésétől való félelmem nem adott jogot arra, hogy bántsaljak.

Ximena bólintott, még mindig megbántva. Nem kért azonnal bocsánatot.

Aztán ránézett a buszra, és kérte, hogy adják vissza a bőröndjét.

Visszatért a kórházba, mert az apjával akart lenni. Azt is szerette volna, ha a mellette sétáló férfi is meglátja, most már anélkül, hogy álcát öltene magára.

Don Aurelio fáradt mosollyal üdvözölte a hármat.

A születésnapi ünnepség akkor ért véget, amikor hazatért, egy másik tortával és ugyanazokkal a gyertyákkal. Andrés hétvégenként elkezdte látogatni őket. Ximena elintézte a végleges visszatérését Jaliscóba, munkát talált, és beiratkozott ápolói tanulmányai folytatására.

Hónapokig tartó beszélgetések, nézeteltérések és lassan kiépült bizalom következett. Irene megtanulta, hogy mielőtt megszólalna, kérdéseket tegyen fel. Andrés megtanulta, hogy fogadja a hívásokat anélkül, hogy azok függőben lévő ügyekké válnának.

Don Aurelio következő születésnapján egy kis dobozt hozott.

Benne volt az apja órája.

Letérdelt Ximena elé, a hintaszék mellé.

– Ez az óra éveken át emlékeztetett egy nem fogadott hívásra. Azt akarom, hogy elkísérjen minket most, a rendelkezésünkre álló időben.

Befogta a száját.

– Hozzám fogsz feleségül jönni?

– Igen – felelte nevetve és sírva. – De többé nem mondhatod, hogy biztosításokat árulsz.

Don Aurelio hangosan felnevetett. Maribel nyíltan sírt. Doña Irene úgy ölelte át Doña Chonát, mintha egész életükben megosztoztak volna azon a teraszon.

Később, amikor az öregember lehajolt, hogy elfújja a gyertyáit, Ximena az egyik, Andrés pedig a másik kezét fogta.

Ezúttal sikerült elfojtania őket.

És néhány másodpercig, a sütemény füstje és a taps közepette senki sem félt a még hátralévő időtől.