Ximena leült egy padra.

Andrés röviden elmesélte a történteket. A szívrohamot, az értelmetlen utazást, azt az érzést, hogy túl későn érkezett mindenhez, ami számított. Azóta a munkájának szentelte magát, és az édesanyja megtanult szinte kizárólag a cégről beszélni vele.

„Nem az ölte meg, hogy nem válaszolt” – mondta Ximena.

Nyelt egyet.

– Évek óta ezt mondogatom magamnak.

– Talán mástól kellett volna hallanod.

Hajnalban Ximena kalapácsütésekre ébredt.

Egy hintaszéket tartott a kezében, miközben Don Aurelio megmutatta neki, hogyan kell megerősíteni egy ízületet. Ez volt az a szék, amiben az anyja elringatta. Már régóta eltört.

Andrés az ujjára ütött, és kikotyogta a szót, amitől az öregember annyira nevetni kényszerült, hogy meg kellett törölnie a szemét.

Ximena az ajtóban maradt.

Hónapokig az apjával folytatott telefonhívások nem voltak többek tünetek és kiadások felsorolásánál. Elfelejtette apja nevetésének hangját.

Később elmentek gyertyákat, szalvétákat és egy piñatát venni. Míg Maribel alkudozott, Ximena és Andrés a tó partján ültek egy kis fagylalttal.

Azt mondta neki, hogy ápolónőnek szeretne tanulni. Befejezte a középiskolát, de édesanyja betegsége, majd édesapja problémái folyamatosan halogattak mindent.

„Még mindig meg akarod csinálni?” – kérdezte.

– Igen. Szégyellem bevallani, mintha már túl lennék a fénykoromon.

– Nem úgy hangzik, mintha lejárt volna a szavatosságú dolog.

Ximena elmosolyodott.

Ekkor érkezett meg Maribel, felemelt mobiltelefonnal.

Rákeresett Andrés nevére, hogy felvegye a névjegyzékébe. Talált egy interjút, egy megüresedett állásról készült fényképeket és nyomdahibának tűnő adatokat.

– Unokatestvér… tudtad, hogy ki ő?

Ximena elolvasta a híreket. Aztán a mellette ülő férfira nézett.

A szégyen felkúszott a nyakán, mielőtt haraggá változott.

–Mondtam már, hogy választanom kell a cipőm megjavítása és a gyógyszervásárlás között.

Andrés otthagyta a havat.

—Ximena…

– Viccesnek találtad?

– Nem. El kellett volna magyaráznom, hogy mivel foglalkozom.

Felállt. A férfi követte anélkül, hogy hozzáért volna.

– Tetszett, hogy semmit sem tudtál rólam – vallotta be. – De én ezt ürügyként használtam fel arra, hogy elrejtsek előled egy fontos részemet.

– Úgy hagytál beszélni, mintha bolondot csinálnék magamból.

– Nem csináltál bolondot magadból. Én csak kerültem a beszélgetést.

Ximena a tóra nézett. Nem akart előtte sírni.

– Apám nem egy festői élmény a hétvégédre.

Andrés védekezés nélkül fogadta a mondatot.

– Tudom. És sajnálom, hogy okot adtam rá, hogy így gondold.

Csendben tértek vissza.

Azon az estén Don Aurelio a megjavított hintaszékben találta a lányát. Leült mellé, és megvárta, amíg a lány abbahagyja a fáradtság színlelését.

Mesélt neki az anyjáról, egy kereskedő lányáról, aki nem akarta, hogy egy saját műhely nélküli ácshoz menjen feleségül. Visszaemlékezett azokra az időkre, amikor ő maga is megpróbált elköltözni, mert alkalmatlannak érezte magát.

– Anyád nagyon mérges lett rám – mondta. – Megkérdezte, miért őt választottam.

Ximena megsimogatta a fát.

– És mit tettél?

– Megtanultam megkérdezni tőle.

Mielőtt lefeküdt volna, Andrés felhívta az anyját. Az meghallgatta a panaszait, majd elmondta neki, hol van.

– Egy nővel? – kérdezte Doña Irene.

– Valakivel, aki fontos nekem.

Furcsa csend támadt.

– Vigyázz magadra, András!

– Megpróbálok abbahagyni a félelmemet mindentől.

Szombaton a ház tele volt unokatestvérekkel, szomszédokkal és kölcsönkért edényekkel. Ximena egy zöld ruhában jelent meg, amely az édesanyjáé volt. Andrés abbahagyta a székek rendezgetését, amikor meglátta.

Nem bocsátott meg neki teljesen, de már nem tehetett úgy, mintha közömbös lenne iránta.

A parti alatt meg sem próbálta lenyűgözni Doña Chonát. Italokat szolgált fel, hallgatott apja régi barátaira, és Doña Chona utasításait anélkül fogadta el, hogy egyszer is megemlítette volna a vezetéknevét.

Ahogy leszállt az este, megérkeztek a mariachi-k.

Don Aurelio lassan táncolt a lányával. Utána leült, fáradtan, de boldogan, Andrés pedig kezet nyújtott Ximenának.

– Ez a rész nem volt begyakorolva – suttogta.

– Egyikük sem úgy alakult, ahogy tervezték.

A bugenvillea alatt táncoltak. Amikor megcsókolták egymást, Ximena egy pillanatra elfelejtette a hazugságot, a hétfőt és az életük között lévő távolságot.

Aztán mindenkit felszólítottak, hogy énekeljék el a „Las Mañanitas”-t.

Don Aurelio felállt a torta előtt.

Nem sikerült fújnia.

A mellkasára tette a kezét, és a lábai feladták.

Andrés tartotta, miközben Ximena a nevét kiabálta. Maribel hívta a mentőket. A zene elhallgatott, és a terasz megtelt emberekkel, akik nem tudták, hová tegyék a kezüket.

A mentősök megérkeztek, megkezdték az ellátást, és koordinálták a sürgős szállítást. Az orvosi csapat kérésére mentőhelikoptert hívtak; Andrés átvette a műszakot, míg Ximena az apját kísérte.

Remegve szállt fel. A repülés alatt Andrés fogta a kezét, pont úgy, ahogy szerette volna, amikor először találkoztak.

Guadalajarában Don Aurelio sürgősségi ellátáson esett át.

Ximena olyan szavakat hallott, amelyeket csak onnan tudott, hogy online utánanézett nekik. Amikor a költségekről kérdezte, Andrés elmagyarázta, hogy már letétbe helyezte a pénzt.

– Azt nem tudom neked megfizetni.

– Most már nem kell megoldanod.

– Nem akarom neked tartozni apám életével.

Lehajolt a széke elé.

– Orvosok ápolják. Csak egyetlen aggodalmat tudok elvenni a fejedből.

A következő órák hideg kávé és zárt ajtók között teltek. Andrés ott maradt, amikor Maribel és Doña Chona megérkeztek. Ott volt akkor is, amikor az orvos jelentette, hogy Don Aurelio felépült a beavatkozásból, és állapota stabil.