Árvák vagyunk… Dolgozhatnánk ételért és egy alvási helyért cserébe?
„Árvák vagyunk. Megdolgozhatunk egy tányér ételért és egy helyért, ahol alhatunk. De el kell fogadnod mindkettőnket.”
A tálca továbbra is Doña Mercedes kezei között lógott.
A sütő előtt egy 14 éves, foltozott ruhás lány és egy 8 éves fiú állt, akik úgy bámulták a kenyereket, mintha attól félnének, hogy eltűnnek. Még a szempilláik is porosak voltak.
1890 novembere volt. Odakint a guanajuatoi város harangjai délt jeleztek.
– Mi a neved, lányom?
– Guadalupe. Mateónak hívjuk. Tudok mosni, söpörni és varrni.
– Tudok számolni – tette hozzá a kisfiú. – Ha sok kenyered van, segíthetek.
Mercedes letette a tálcát.
– Hol vannak a szüleid?
Guadalupe kiegyenesítette a hátát.
–Apa 4 éve halt meg. Anya 16 napja.
A fiú abbahagyta a kenyér nézését.
Mercedes két széket húzott közelebb az asztalhoz.
-Leül.
– Még nem dolgoztunk.
– És én nem azt mondtam, hogy muszáj.
Meleg tejet töltött, és feltört egy vekni kenyeret. Mateo megvárta, míg a húga bólint, mielőtt elvette volna. Guadalupe lassan evett, bár a keze remegett az éhségtől. Egy táskát tartott a lába alatt, és valahányszor egy kerék csikorgott az utcán, felé fordította a fejét.
Mercedes felismerte ezt a félelmet. Nem csak egy hajléktalan ember félelme volt.
– Keresi őket valaki?
A lány abbahagyta a rágást.
Abban a pillanatban egy szürke szekér haladt el mellettünk. Guadalupe lehajolt, és magával rántotta Mateót.
– Elejtettél valamit – mondta Mercedes, igyekezve nem megijeszteni a gyereket.
– Nem – suttogta. – Elbújunk.
A húga becsukta a szemét.
Már nem tehetett úgy, mintha nem tettetne.
„Ha megtalál minket, magával viszi Mateót. Engem egy másik családhoz küld lakni.”
-WHO?
– Don Joaquín. Ő apám unokatestvére.
Mercedes leült velük szemben.
– Meséld el az elejétől.
A temetés után Joaquín magához vette őket. Három gyermeke és egy beteg felesége volt, és csak akkor dolgozott, amikor szállítmányok érkeztek az állomásra. Soha nem ütötte meg őket, és nem tagadta meg tőlük az ennivalót. Guadalupe azonban egy este meghallotta, hogy Mateót egy gyermektelen párhoz tervezi küldeni, és egy olyan házba helyezi el, ahol háztartási segítségre van szükség.
Amikor megkérdezte, Joaquín azt válaszolta, hogy a felnőttek majd megoldják az ügyet.
Ez a válasz jobban megrémítette, mint fenyegetésnek tűnt.
Másnap hajnalban elmenekültek. Egy fogadó eresze alatt aludtak, és addig gyalogoltak, amíg Mateo sarka vérzett.
„Miért jöttél ide konkrétan?” – kérdezte Mercedes.
Guadalupe egy összehajtott papírdarabot vett elő a hátizsákjából.
– Mert anya leírta a nevét.
A pék felismerte a kézírást, mielőtt befejezte volna az első sort.
„Mercedes: ha a gyerekeim megérkeznek, mielőtt minden elrendeződik, segíts nekik. Mindkettőjüknek együtt. Könyörgök, Rosa.”
A nő arca elvesztette a színét.
– Rosa Aguilar volt az édesanyád?
Guadalupe bólintott.
Mercedes a mellkasára tette a kezét.
Hetekkel korábban kapott tőle egy levelet. Válaszában felajánlotta a segítségét, de azóta nem hallott felőle. Azt képzelte, hogy lábadozik.
Miközben egy újabb levélre várt, Rosa meghalt.
– Ismerted őt – mondta Guadalupe.
– Amióta annyi idős voltam, mint te.
A lány fürkészően keresett valamit az arcán, mielőtt teljesen kinyitotta a táskát. Elővett egy piros fémdobozt, amelyet hervadt virágok díszítettek.
Belül két kék gomb, egy kulcs és egy boríték volt.
– Anya azt mondta, ne adjam oda akárkinek.
Mercedes megkapta a borítékot. Megforgatta, és egy mondatot talált benne, amitől lehunyta a szemét:
„Ha félsz erről még egyszer beszélni, gondolj Teresára.”
„Ki az a Teresa?” – kérdezte Guadalupe.
A nő túl sokáig várt a válasszal.
– Az édesanyád nővére.
Máté felemelte a fejét.
– Van nekünk nagynénénk?
Mielőtt Mercedes válaszolhatott volna, valaki kopogott az ajtón.
– Doña Mercedes! Két fiút keresek!
Guadalupe megölelte a testvérét.
A hang Joaquíné volt.
Mercedes a pulthoz ment. A férfi kezében tartotta a kalapját, és az arca kimerültnek tűnt.
– Tegnap eltűntek. A biztossal mentem. Minden fogadóban érdeklődtem.
– Azt tervezted, hogy szétválasztod őket?
Joaquín meglepetten nézett rá.
Aztán lesütötte a szemét.
„Nem tudom eltartani őket. A feleségem alig tud kikelni az ágyból. Azt hittem, jobban járnak két házban, mint velem éhezni.”
– És megkérdezted tőlük, hogy érzik magukat?
– Gyerekek ők.
-Pontosan.
Guadalupe a függöny mögül hallgatta őket. Arra számított, hogy Mercedes tagadni fogja, hogy látta volna őket. Ehelyett a nő azt mondta:
„Itt vannak. Evettek, és nem sérültek meg súlyosan. De nem mennek el, amíg nem beszélünk, és nem találunk megoldást.”
A lányt elárulta a dolog. Lépést tett az udvar kijárata felé.
Mercedes megfordult.
– Nem fogom eltitkolni előled, mit teszek, Guadalupe. És azt sem fogom hagyni, hogy anélkül döntsenek az életedről, hogy meghallgatnának.
Joaquín megjelent a konyha ajtajában.
Mateo odaszaladt, hogy megölelje.
Ez a gesztus megzavarta Guadalupé-t. Elképzelt egy ellenséget; előtte állt az a férfi, aki megtanította a bátyját kis hajókat faragni.
– Megijesztettél minket – mormolta Joaquín.
– Először te ijesztettél meg minket – felelte.
Kinyitotta a száját, de nem talált védekező módot.
Végül leült.
-Igazad van.
