“Én is hiányzol, de még mindig fáj…”

A mondat ott véget ért.

Nem volt egyetlen bűnös sem, és nem volt olyan levél sem, amely képes lett volna ennyi év azonnali begyógyítására. Két nővér volt, akik hiányolták egymást, és soha nem volt bátorságuk teljesen áthidalni a távolságot.

„És mi van, ha ő sem akar minket?” – kérdezte Guadalupe.

Joaquín leült vele szemben.

– Akkor tovább keresünk megoldást. Ezt már az elején meg kellett volna mondanom.

– El akartad küldeni Mateót.

– Igen. Ágyakra és étellel teli tányérokra gondoltam. Arra nem gondoltam, mit jelentett nekik, hogy egymáséi voltak.

A lány hallotta.

Nem bocsátott meg neki azonnal, de hagyta, hogy vacsorára maradjon.

Azon az estén, amikor Mercedes már zárt, egy szürke bevásárlókocsi állt meg a pékség előtt.

Guadalupe régi vágyat érzett, hogy elbújjon.

Joaquín ezúttal egy feltűzött hajjal és sötét kendőt viselő nő kíséretében jött le a lépcsőn. A nő a cégére nézett, majd az ajtóra, mintha nem merné elhinni, hogy Joaquín végre megérkezett.

– Terézia vagyok – mondta.

Guadalupe azt képzelte, hogy odaszalad, hogy megölelje.

Nem mozdult.

— Miért tartott ilyen sokáig?

A nő a kendőjébe szorongatta a kezét.

– Mert olyan hibákat követtem el, amelyeket már nem tudok helyrehozni.

Elmagyarázta, hogy az üzenetet a tanyáról való visszatérése után kapta. Estebannal utazott Rosa régi címére, ahol senki sem tudta az új címét. Később megtalálták a kórházat, és megtudták, hogy meghalt.

Napok óta keresték a gyerekeket. Végül Mercedes távirata megérkezett a műhelybe, miközben egy szomszéd vigyázott rá. Tudta, hol találja meg őket.

– De jöhetett volna előbb is – mondta Guadalupe.

Teresa abbahagyta a beszélgetést az utazásról.

-Igen.

Ez az egyszerű válasz jobban lefegyverezte a lányt, mint bármilyen kifogás.

A nagynénje elővett egy kis fényképet. Rosa egy újszülöttet tartott a kezében.

– Te vagy az. Anyád küldte nekem.

– Akkor tudta meg, hogy létezünk.

– És találkoznom kellett volna velük. Azt hittem, kapok még egy esélyt. Hagytam, hogy a szégyen döntsön helyettem.

Guadalupe átadta neki anyja utolsó levelét.

Teresa a sütő mellett ülve olvasta. Amikor ahhoz a mondathoz ért, hogy ne örökítse át nekik azt a harcot, kénytelen volt letenni az újságot az asztalra.

Máté közeledett.

– Neked is hiányzik?

-Sok.

A fiú a karjára tette a kezét.

–Együtt hiányolhatjuk őt.

Teresa átölelte, még mindig sírva.

Guadalupe addig állt, amíg a nagynénje meg nem látta a kék gombokat az asztalon.

– Megtartotta őket…

Óvatosan elvett egyet.

– A kabátjainkról voltak. Anya vette őket, mielőtt meghalt. Rosa fehér cérnával varrta az övéit. Én feketével tudtam megkülönböztetni őket.

Mindkét szál nyomai megmaradtak a lyukakban.

Guadalupe abban a hitben hordta a gombokat, hogy csak szuveníreket varrnak velük.

Az anyja még a hallgatás évei alatt is megőrizte nővére egy darabkáját.

A lány végre közelebb lépett.

Teresa erőltetés nélkül széttárta a karját.

Guadalupe a vállára hajtotta a homlokát.

A következő hetek nem teltek el sietve a búcsúzkodással. Antonia elkísérte Teresát és Estebant, hogy benyújtsák a szükséges papírokat. Referenciákat kaptak a házukról és a műhelyükről, és a gyerekeknek volt idejük találkozni velük.

Esteban megjavította Rosa gépét. Teresa ellátogatott a pékségbe, és még akkor is hallgatott, amikor Guadalupe dühös volt.

Egy nap a lány tejet öntött a varrására, és mozdulatlan maradt.

– Baleset volt – mondta Teresa, miközben egy rongyot keresett.

– Nem fogod megbánni, hogy magaddal vittél minket?

A nő otthagyta a rongyot.

– Nem várom el tőlük, hogy tökéletesek legyenek ahhoz, hogy szeressem őket.

Guadalupénak többször is hallania kellett ezt a kifejezést, különböző formákban, mielőtt elhitte volna.

Amikor végre engedélyezték nekik, hogy a nagynénjüknél és a nagybátyjuknál lakjanak, Mateo csak egyetlen kérdést tett fel:

– Kivehetünk mindent a hátizsákból?

Terézia elmosolyodott.

-Minden.

A San Miguel-i házban volt egy citromfa, két macska és egy nagy hálószoba, minden testvérnek külön ággyal.

Az első este rizst, babot és csirkét vacsoráztak. Mateo azt mondta, hogy az anyja extra sűrű babot készített.

Guadalupe könyökkel megbökte.

Terézia hangosan felnevetett.

– Évek óta mondogatta, hogy az enyém úgy néz ki, mint a leves.

Vacsora közben Rosáról beszélgettek. A nevét nem tiltották ki. Senki sem próbálta átvenni a helyét.

Hónapokkal később Guadalupe visszament az iskolába. Mateo abbahagyta az élelmiszer-felhalmozást, és egy polcot töltött meg Esteban által megjavított játékokkal.

Egyik délután nagynéni és unokahúga kék gombokat varrtak egy kabátra: az egyiket fehér, a másikat fekete cérnával.

– Most már együtt vannak – mormolta Guadalupe.

Röviddel ezután Mercedes levelet kapott Mateótól.

Mondtam neki, hogy van ágyam, hogy a macskák nem tudnak osztozni, és hogy el akarok menni a pékségbe.

„Ezúttal nem fogunk munkát kérni. Csak látni akarjuk. De megszámolhatom a kenyereket, ha szükséges.”

Mercedes nevetett, majd kötényével megtörölte a szemét.

Látogatása vasárnapján forró csokoládét készített, és két helyet hagyott a sütő mellett.

Guadalupe belépett, Mateót kézen fogva vezetve. Már nem az utcát figyelte. Már nem szorította a mellkasához a táskáját.

– Bejöhetünk mi is?

Mercedes széttárta a karját.

– Mindig, gyerekek.