Mercedes elküldte az asszisztensét Doña Antoniáért, egy özvegy tanárnőért, aki együttműködött a jótékonysági testülettel. Ismerte a kerületi bírót, és más családoknak is segített a gyámsági kérelmek benyújtásában.

Még sötétedés előtt érkezett meg. Mindenkit meghallgatott, megvizsgálta a levelet, és megkérte Joaquínt, hogy hagyja a testvéreket néhány napra a pékségben, amíg megtalálják a nagynénjüket, és eldöntik, ki vállalhatja a felelősséget értük.

– Fizetek, amennyit tudok – ajánlotta fel.

– Most több kell, mint pénz – felelte Antonia. – Biztosítanunk kell, hogy soha többé senki ne kössön alkukat ezeknek a gyerekeknek a háta mögött.

Azon az éjszakán Guadalupe egy darab kenyeret talált Mateo párnája alatt.

– Tele lesz az ágy morzsákkal.

– Holnapra lesz.

Nem tudta, mit válaszoljon.

Mercedes, aki egy takarót cipelt, megállt az ajtóban.

– Holnap én is bekapcsolom a sütőt.

Máté a kenyérre nézett, majd az asszonyra.

Ott hagyta a tányéron.

Ez volt az első dolog, amit ki tudott mondani.

Amikor a kisfiú elaludt, Mercedes kinyitotta Rosa levelét.

Hangosan felolvasta, bár többször is meg kellett állnia.

Rosa tudta, hogy nagyon beteg. Hónapok óta próbálta felvenni a kapcsolatot Teresával, de a levelei visszajöttek. Könyörgött Guadalupének, hogy ne kelljen a bátyja anyjává válnia.

„A lányom azt mondja, bármivel megbirkózik. Ne higgy neki. Azért mondja, hogy megnyugodhassak.”

Guadalupe lesütötte a fejét.

Ezeket a szavakat ismételte meg anyja ágya mellett. Azt hitte, sikerült meggyőznie.

Mercedes folytatta.

„Teresával túl sok évet vesztettünk. Nem akarom a gyerekeimet egy olyan veszekedéssel hagyni, ami soha nem volt az övék.”

– Mi történt köztük? – kérdezte a lány.

A pék összehajtotta a levelet.

– Valami, amit meg kellett volna oldanunk, amíg még volt időnk.

Rosa és Teresa egy olyan házban nőttek fel, amelynek udvarán egy citromfa állt. Amikor édesanyjuk meghalt, Teresa, az idősebb nővér, sok felelősséget vállalt magára. Évekkel később, amikor Rosa férjhez akart menni, összevesztek: Teresa nem bízott egy férfiban, akinek nem volt állandó állása.

A szakítás apja betegsége során történt. Rosa elvette a tetőjavításra szánt pénzt, hogy gyógyszert vegyen neki. Apja megkérte, hogy adja vissza, de amikor Teresa visszatért a távoli munkából, azt hitte, hogy a nővére ellopta a megtakarításokat, hogy megszökhessen a barátjával.

– Anya megpróbálta elmagyarázni, ugye?

– Igen. De amikor két ember elszántan védekezik, néha abbahagyják a figyelmüket.

– Tudtad, mire kell a pénz?

Mercedes bólintott.

Guadalupe kemény tekintettel nézett rá, amit a nő elfogadott.

– Beavatkozhattam volna. Azt gondoltam, hogy nem kellene beleavatkoznom. Később szégyelltem magam, amiért hallgattam, és csak hagytam, hogy a napok teljenek.

— Évek teltek el.

– Igen, lányom. Évek óta.

A lány hallgatott. Először értette meg, hogy valaki menedéket nyújthat neki, és közben hibázhat is, ami fájdalmat okoz neki.

Később megvizsgálta a doboz kulcsát. Egy címkén ez állt: „18-as csomagtartó. Csomagmegőrző.”

Emlékezett rá, hogy az anyja két lázroham között beszélgetett.

„Az utazók ott várják az újságokat.”

Addig azt hitte, álmodik.

Másnap reggel Antóniával mentek az állomásra. A rendőr ellenőrizte a naplóját, és felismerte Rosa nevét.

Mielőtt kórházba ment volna, otthagyta a csomagtartót. Két hónapot fizetett. Megkérdezte, hogy a gyerekei elvihetik-e.

Guadalupe megsimogatta a fedelet.

Az anyjuk betegen sétált oda, hogy olyan jövőt készítsen nekik, amelyet ő maga már nem fog megérni.

Belül dokumentumokat, egy varrótáskát, néhány érmét és egy címekkel teli jegyzetfüzetet találtak.

Mateo a táskába temette az arcát.

– Még mindig anya illata van.

Senki sem sietett levenni.

A noteszben visszaküldött levelek, áthúzott nevek és apró számlák voltak: étel, szállás, jegyek.

Végül Róza ezt írta:

„A gyerekeknek. Nem sokra elég, de talán elég lesz ahhoz, hogy eljuttassunk oda.”

Guadalupe befogta a száját.

Azt hitte, hogy az anyja semmit sem hagyott rájuk. Most minden megspórolt érmét, minden kísérletet, minden lépést látott, amikor alig bírt lábra állni.

Antónia talált egy friss bejegyzést:

„Esteban Navarro, varrógépjavító. San Miguel. Teresa férje.”

A név mellett egy távirat állt. Esteban jelentette, hogy a felesége egy távoli tanyán élő rokonát gondozza. Hétfőn tér vissza.

Rosa az előző szombaton halt meg.

2 napig hiányoztak.

Mercedes még aznap délután táviratot küldött.

A válasz sosem jött meg.

Guadalupe három napon át mindenki más előtt felkelt, hogy az utcát figyelje. Segített megteríteni, de Mercedes gyengéden kivette a kezéből a seprűt, amikor megpróbálta kitakarítani az egész pékséget.

– Együttműködhetsz. Nem kell megvenned a lakásodat.

Mateo egy barátra lelt az udvaron lévő kakasban, akit Kapitánynak hívtak, és aki bármikor kukorékolt.

– Elromlott – jelentette ki. – Talán az az ember, aki gépeket javít, megnézhetné.

Guadalupe most először nevetett.

Aztán sírt, szégyellve magát, hogy nevetett, amikor az anyja meghalt.

Mercedes nem próbálta megállítani.

Addig ült mellette, amíg a lány fájdalom nélkül tudott lélegezni.

A negyedik napon Joaquín megjelent Rosa varrógépével. Összeszedte a holmiját, nehogy a főbérlő kidobja őket az utcára.

– Ezt egy fiók mögött találtam.

Átadott egy 5 évvel korábbi keltezésű levelet.

Terézié volt.

„Apa elmagyarázta nekem a gyógyszert. Hinnem kellett volna neked. Szégyellem magam, hogy megvádoltalak. Ha még mindig látni akarsz, írj nekem.”

Guadalupe a papírok között megtalálta anyja befejezetlen válaszát.