Elisa áttekintette az ajánlatát. A férfi felügyelte az értékesítést és a márkát; Elisa pedig elvégezte a munkát és betartotta a feltételeket.

– Nem fogom eladni neki a jogot, hogy eldöntse, mit építettem.

Victor válaszul nyomást gyakorolt ​​a vásárlóira, pletykákat terjesztett, és megakadályozta Elisa hozzáférését egy útvonalhoz. Elisa továbbiakat keresett. Adrian atya, a város papja, olyanoknak kínálta a kávéját, akik megengedhették maguknak, anélkül, hogy szánalomból segítséget kért volna tőlük.

1951-ben fontos kérés érkezett Pueblából. Olyan beszállítóra volt szükségük, amely képes elegendő mennyiségű és egyenletes minőségű gabonát szállítani.

Ugyanakkor levelet kapott Victortól: utalt rá, hogy Marisol apjával való találkozás tönkreteheti egy egyedülálló nő hírnevét.

Elisa megtartotta magának a fenyegetést, és egy másolatot otthagyott a papnak. Aztán elkészítette a számláit, egy mintát és egy ajánlatot Los Naranjosnak, amelynek termékeiről tudta, hogy jó minőségűek, annak ellenére, hogy az eladások csökkentek.

Nem azért jönnék vissza, hogy engedélyt kérjek a létezésre. Vevőként térnék vissza.

Azon az októberi reggelen Marisollal a nyomában a kapuhoz sétált. A lány nyolcéves volt, és kíváncsian nézegette a kávécserjék sorait.

– A nagyapám itt dolgozott?

– Sok mindent tanult itt. És ezeket megtanította nekem is.

Don Eusebio, a legidősebb gondnok, már a bejárathoz érkezésük előtt felismerte őket. Sebastiánt kereste.

Lemászott a kávéültetvényről, és megállt, amikor meglátta őket. Harmincegy éves volt, soha nem nősült, és túl régóta igazgatta a birtokot, mintha annak egyetlen célja az lenne, hogy megakadályozza az összeomlását.

—Elisa.

Megszorította a lánya kezét.

– Azért jöttem, hogy megbeszéljünk egy ellátást. Van egy ajánlatom mindkettőnknek.

A galériában kinyitotta a hátizsákját. Elmagyarázta, mennyi pénzre van szüksége, hogyan fog fizetni, és milyen feltételeket vár el tőle. Sebastián megszagolta a mintát, és felismerte benne a törődést, amire fiatalkorából emlékezett.

– A Café Raíz a tiéd.

– Az első zsákolástól kezdve.

Sebastian az ujjaira nézett: apró égési sérülések voltak rajtuk, és olyan határozottság, mintha egy feladatot ezerszer megismételne. Emlékezett rá, hogy egykor azt gondolta, nehéz lesz a projektje. Most a lány számokat, parancsokat és feltételeket hozott. Ami a legjobban meghatotta, az az volt a felismerés, hogy Elisa mindezt anélkül érte el, hogy tudta volna, még mindig arra vár, hogy újra lássa.

Tekintete visszatért Marisolra. Megkérdezte a korát, és a válasz hallatán elhallgatott.

Elisa látta, hogy számolgat, de ezt az igazságot nem akarta a lány előtt megvitatni.

Megegyeztek, hogy tesztelnek egy tételt. A nő beleegyezett, hogy ideiglenesen egy jótékonysági szervezetet bíz meg a folyamat felügyeletével. A márka az övé marad, és a kifizetéseket rögzítik, mint bármely beszállítónál.

Amália a kastélyból figyelte őket. Legfiatalabb fia, Ramón, eltúlzott udvariassággal üdvözölte őket.

Ramón öt évvel fiatalabb volt Sebastiánnál, és az értékesítést vezette. Két éve önállóan árulta a kávét, de a bevételeit elkeverte, a különbözetet pedig zsebre tette. Remélte, hogy meggyengítheti az üzletet, amíg a testvérének el kell adnia egy részét.

Elisa jelenléte jobban aggasztotta, mint a könyvek bármelyik ismertetője: tudta, mennyit lehet termelni egy-egy tételből.

Míg a felnőttek beszélgettek, Marisol társaságra lelt Eusebioban. Az öregember megmutatta neki az istállót, és bemutatta Canelának, a legnyugodtabb kancának.

– Találkoztál az apámmal? – kérdezte a lány.

Eusebio abbahagyta a kötél igazgatását.

– Anyádnak és Sebastiannak beszélniük kellene veled erről. De senki ne hitesse el veled, hogy kevesebbet érsz, csak azért, mert még nem találkoztál vele.

Még aznap délután kereste Sebastiánt. Elmondta neki, hogy látta, amint Amália megakadályozta egy levél kézbesítését, és hogy kihallgatta az Elisával folytatott beszélgetés egy részét.

„Akkor is szólnom kellett volna. Féltem, hogy elveszítem az állásomat. Később meggyőztem magam, hogy nélkülem is megbirkóztok majd.”

– Vártál 9 évet?

Az öregember lehajtotta a fejét.

– Igen. És erre nincs jó válaszom.

Sebastian a pörkölőbe ment. Megvárta, amíg Elisa befejezi az ételt, mielőtt megszólalt volna.

–Anyám hazudott neked. Soha nem egyeztem bele, hogy feleségül vegyem Adelát. Azért írtam neki, hogy találkozhassunk.

Elisa az asztalra támaszkodott.

– Megvártam, hogy kijöjj azon az ajtón.

– Addig kellett volna keresnem, amíg meg nem talállak. Azt hittem, Arriagával elmentél, én pedig a seb mögé bújtam.

Lassan megrázta a fejét.

–Egyedül mentem el. Később tudtam meg a terhességet.

Sebastian lehunyta a szemét.

– Marisol a lányom?

-Igen.

A válasz arra kényszerítette, hogy leüljön. Elisa nem próbálta megvigasztalni. Neki is el kellett fogadnia, hogy egy kitalált búcsú köré építette az életét.

– Nem adhatom vissza az éveket – mondta.

– Én sem. De eldönthetjük, mit kezdjünk azzal, amit most tudunk. Először is beszélünk vele. Anélkül, hogy olyasmit ígérnénk neki, amit nem tudunk betartani.

Amália megerősítette a hazugságot, amikor a fia szembesítette. Azt mondta, megvédte a családot.

–Elisa egy napszámos lánya volt.

– És azért nevelted fel a lányomat anélkül, hogy ismert volna engem, mert úgy döntöttél, hogy ez kevesebbet ér, mint egy kereskedelmi útvonal.

Amália válasz nélkül leült. Nem tudott a terhességről. Megértette, hogy a figyelmen kívül hagyása nem csökkenti a kárt.

Ramón eközben közölte Víctorral, hogy Elisa a haciendában van. A kereskedő akkor érkezett meg, amikor Marisol a pörkölőasztalnál rajzolt.