Évekig úgy tekintett erre a helyre, mint férje utolsó darabjára.

A férje a nulláról építette fel.

Halála után azért küzdött, hogy megtarthassa.

Nem számított, hogy keveset keresett.

Az adósságok nem számítottak.

Teresa számára az üzlet bezárása olyan volt, mintha másodszor is elveszítette volna a férjét.

– Ezért árulod – mormolta.

Diego bólintott.

—A vállalkozás már nem működik. Tartozik a beszállítóknak, hátralékokkal és karbantartási költségekkel. Egy szomszédos vállalkozó meg akarja vásárolni a terület tulajdonjogát. Ebből a pénzből mindent kifizetek, és még marad elég pénzem ahhoz, hogy valami mást indítsak.

– A teljesítmény?

– Valami nagyobb.

Diego Valeriára nézett.

A lány rámosolygott.

– Drámaiskolát szeretnék nyitni.

Terézia felnézett.

– Egy iskola?

– Gyerekeknek, tinédzsereknek és felnőtteknek. Szeretnék workshopokat tartani színészetből, testkifejezésből, improvizációból és írásból. Emellett színdarabokat is szeretnék rendezni.

Terézia hallgatott.

– A holnap bemutatandó darabot Diego írta – tette hozzá Valeria.

Terézia lassan a fia felé fordult.

– Mindezt te írtad?

Diego elmosolyodott.

-Igen.

– Még a méreg dolgot is?

-Is.

– Majdnem megöltél, komolyan.

Mindhárman elkezdtek nevetni.

A feszültség végre megszűnt.

De Teresa előbb abbahagyta a nevetést.

Eltakarta az arcát.

– Istenem… mit tettem?

Diego megpróbálta megnyugtatni.

-Anya…

– Nem. Hadd beszéljek én.

Teresa Valeriára nézett.

– Ismeretlenül ítélkeztem feletted. Szörnyű dolgokat gondoltam rólad. Meggyőztem a fiamat, hogy aranyásó vagy. Elképzeltem, ahogy lopsz tőlünk, becsapod őt… sőt, meg is ölsz minket.

Valeria leült vele szemben.

– Nagyon furcsa dokumentumokat láttál.

– De ahelyett, hogy megkérdeztelek volna, egy egész történetet építettem fel a fejemben.

Terézia sírni kezdett.

–Tudtam, milyen félelemben élni, mégis hagytam, hogy a félelem irányítsa az életemet.

Valéria nem válaszolt azonnal.

Tudta, hogy a nehéz helyzetben lévő nő mögött valaki áll, aki évtizedekig próbálta megvédeni a fiát.

Teresa elvesztette a férjét, amikor Diego még gyerek volt, és egyedül nevelte fel a fiút, miközben fenntartotta a családi vállalkozást.

Nem az volt a problémája, hogy nem szeretett.

Az volt a helyzet, hogy a szerelmet megfigyeléssé változtatta.

– Nem akarom igazolni, amit tett – mondta Valeria –, de megértem, mire gondol.

Terézia felnézett.

– Meg tudsz bocsátani nekem?

Valéria kinyújtotta a karját.

Terézia megölelte.

Ez volt az első alkalom, hogy az az ölelés igazi családi ölelésnek tűnt.

Diego figyelte őket, és próbálta elrejteni a könnyeit.

Teresa az egyik kezével intett neki.

—Gyere ide.

Végül hárman összeölelkezve álltak a szoba közepén.

Amikor elváltak egymástól, Teresa ismét Diegóra nézett.

– Én is bocsánatot kell kérnem tőled.

— Nem szükséges.

– Persze, hogy szükséges. Egész életedben megmondtam neked, mit tanulj, milyen munkát vállalj, milyen vállalkozást folytass, és most már azt is, hogy kivel házasodj össze.

Diego lesütötte a tekintetét.

– Azt hittem, a védelmed azt jelenti, hogy helyetted döntesz – folytatta Teresa. – És talán ezért tanultad meg elrejteni előlem az álmaidat.

Ez a mondat mélyen megérintette Diegót.

Pontosan ez volt az.

Évekig nem akarta csalódást okozni az anyjának.

Megtartotta a területet.

Lelkesedést színlelt.

Rejtett színészi kurzusai voltak.

Aztán találkozott Valeriával.

Ő volt az első, aki megkérdezte tőle:

„Ha senki sem ítélkezhetne feletted, mit kezdenél az életeddel?”

Diego gondolkodás nélkül válaszolt:

„Színpadra lépni.”

Valéria a folyóban.

Nem mondta meg neki, hogy már túl késő.

Nem emlékeztette a számlákra, amiket fizetnie kellett.

Csak annyit válaszolt:

„Akkor kezdődik.”

Így kezdődött minden.

Először egy műhelyfoglalkozást vett igénybe.

Aztán egy másik.

Aztán írt néhány jelenetet.

Végül megszületett a mű, amelynek másnap került volna a premierjére.

Ironikus módon Teresa Valeriával kapcsolatos állandó gyanakvása adta az ötletet, hogy egy sötét komédiát írjon egy gyanús anyósról, egy látszólag veszélyes menyről és egy látszat által tönkretett családról.

– Akkor én is része vagyok az ihletnek – mondta Teresa.

– Egy kicsit – ismerte el Diego.

– Remélem, nem használtad a nevemet.

– Természetesen nem.

– És az anyóst meggyilkolják?

Valeria és Diego egymásra néztek.

-Nem egészen.

– Nem akarom tudni. Holnap találkozom vele.

Diego kinyitotta a szemét.

– Mész már?

Teresa sértődöttnek tűnt.

–Hogy érted azt, hogy én megyek? A fiam fog színészi debütálást tartani, és ő írta a darabot is.

Valéria elmosolyodott.

–Arra gondoltunk, hogy az esküvő után hívjuk meg, amikor Diego készen állt arra, hogy elmondjuk neki.

Terézia lesütötte a tekintetét.

– Most már értem, miért titkolták el előlem.

Felállt és leporolta a ruháját.

Egy apró porfelhő jelent meg körülötte.

– Igen, panaszt fogok tenni a recepción. A szálloda megnyitása óta nem takarítottak az ágy alatt.

Mindhárman újra nevettek.

Teresa az ajtó felé indult, de megállt mielőtt elindult volna.

—Diego.

-Igen?

— Eladja a helyiséget.

Mozdulatlanul maradt.

Terézia mély lélegzetet vett.

–Apád azért hozta létre, mert építeni akart valamit a családjának. Nem azért, mert arra akart kényszeríteni, hogy életed végéig virágot árulj.

A szeme megtelt könnyel.

– Talán én kevertem össze apád emlékét egy kötelezettséggel.

Diego megölelte.

– Soha nem fogom elfelejteni, amit értünk tett.

– Akkor tiszteld meg az emlékét azzal, hogy boldog vagy.

Teresa Valeriára nézett.

– És te… gondoskodj erről a színészről nekem.

-Megpróbálom.

– És ha valaha teát főzöl nekem…