Az anyósom és én egyszerre estünk teherbe. „Majdnem 50 éves, a te kötelességed kiszolgálni őt!” – üvöltötte a férjem, miközben én véreztem. Szó nélkül fogtam a megtakarításaimat, és napra pontosan két évre eltűntem. Ma egy bírósági végzéssel tértem vissza, de attól a gyomorforgató látványtól, ami a nappaliban fogadott, megfagyott bennem a vér…

1. RÉSZ

Anyósommal egyszerre voltunk terhesek, de ahelyett, hogy megosztották volna az örömöt, a férjem arra kényszerített, hogy az anyja szolgálólánya legyek. Az „anya szent” kifejezés mindig is tökéletes mentség volt Mexikóban, hogy igazolják azokat a férfiakat, akik soha nem tanulták meg, hogyan kell férjnek lenni. Valeria vagyok, 29 éves, könyvelő, és ez a történet arról szól, hogyan tette majdnem tönkre az életemet egy feltételezett családi szeretet.

A férjem, a 31 éves Mateo, konyha- és bútorüzletet vezetett Pueblában. Három éve voltunk házasok. Mateo nem tűnt rossz embernek: nem ivott mértéktelenül, nem szerencsejátékozott, és szorgalmas volt. Volt azonban egy hibája, ami elsőre ártalmatlannak tűnt, de végül a vesztemhez vezetett: Mateo súlyos „anyuci-szindrómában” szenvedett. Az édesanyja, a 48 éves Doña Carmen, nagyon fiatalon szülte. Elválaszthatatlanok voltak. Az apósom, Don Roberto, egy 55 éves kamionsofőr, egész napokat töltött távol otthonról, ami tovább erősítette az anya és fia közötti egészségtelen köteléket.

Amikor összeházasodtunk, vettünk egy házat. Anyám, Doña Elena, egymillió pesót adott nekem az élete során megtakarított pénzéből előlegként. Közvetlenül a számlámra utalta, mindent írásban rögzített, és ezt mondta: „A pénz a tiéd, kedvesem, sosem tudhatod, mit tartogat az élet.” Nevettem, mert azt gondoltam, hogy túloz. Mateóval közös jelzáloghitelből fizetnénk a fennmaradó összeget.

Majdnem két évvel az esküvőnk után végre megláttam a két csíkot a terhességi teszten. Örömkönnyeket hullattam. Amikor elmondtam Mateónak a hírt, megölelt és körbepörgetett a nappaliban. Minden tökéletes volt, egészen három héttel később, amikor is az apósomékhoz mentünk ebédelni. Doña Carmen kijött a szobájából egy laborból származó borítékkal a kezében. Leült az asztalhoz, a férjére nézett, majd ránk.
„Terhes vagyok” – fakadt ki. „Kilenc hetes vagyok.”

Azt hittem, viccnek szánom. Doña Carmen majdnem 50 éves volt. Az orvos figyelmeztette, hogy a kora és az ingadozó vérnyomása miatt rendkívül kockázatos terhességről van szó. Mivel az apósom sokat utazott, Mateo anélkül döntött, hogy megkérdezte volna velem:
„Hozzánk jössz lakni, anya. Valeria is terhes, így tudtok egymásnak társaságot tartani, és a ház közelebb van a kórházhoz.”

Nem tudtam nemet mondani. Néhány nappal később Doña Carmen beköltözött hozzánk. Eleinte elviselhető volt a közös élet. De hamarosan a szívességek kötelezettségekké váltak. Mateo úgy bánt vele, mintha üvegből lenne, követelve, hogy én, aki szintén terhes voltam, gondoskodjak róla. „Hozzatok anyámnak vizet!”, „Melegítsétek fel a vacsoráját, hányingere van!”, „Valeria, hozzatok anyámnak egy takarót!”. Egy ujjal sem mozdított; a „gondoskodásának” módja az volt, hogy nekem adott utasításokat.

A helyzet 21 hetes terhesen kicsúszott az irányítás alól. A hasam már elnehezült, a lábaim feldagadtak, és a hátam iszonyúan fájt. Egyik este Doña Carmen színlelt alázattal azt mondta Mateónak, hogy túl nehéz neki fel-le menni a lépcsőn a földszinti fürdőszobába. A mi hálószobánkat szeretné, azt, amelyiknek saját fürdőszobája van.
„Semmi gond, anya. Átmegyünk a földszinti szobába” – válaszolta Mateo azonnal.
Hitetlenkedve néztem rá. A földszinti szoba apró volt, meleg, és közvetlenül a konyha mellett volt.
„Mateo, én is terhes vagyok” – emlékeztettem, miközben gombócot éreztem a torkomban.
„Valeria, ne légy önző. Anyukám majdnem 50 éves; a terhessége kockázatos. Fiatal vagy; tovább bírod majd.”

Arra kényszerített, hogy adjam fel a saját szobámat. Lenyeltem a dühömet, hogy elkerüljem a jelenetet. De az utolsó csepp a pohárban napokkal később jött. Megnéztem a banki alkalmazásomat, és észrevettem, hogy a jelzáloghitel törlesztése nem történt meg a fedezethiány miatt. Bejelentkeztem a közös számlánkra, és három friss átutalást láttam: 20 000, 35 000 és 30 000 pesót. Összesen 85 000 peso tűnt el.

Azonnal felhívtam Mateót. Borzongva mondta: „Kölcsönkértem őket az üzlethez; készpénzre volt szükségem. Később visszafizetem, ne csinálj belőle nagy ügyet, végül is mindkettőnk pénze.” Nem kérdezett
rám semmit. Nem érdekelte, hogy a gyermekünk születésére szánt megtakarításunkról van szó. Abban a pillanatban borzongás futott végig a gerincemen. Nem tudtam elhinni, milyen rémálom kezdett kibontakozni a saját otthonomban, vagy hogy mit hajlandó tenni velem.

2. RÉSZ

A terhességem elérte a 27. hetet. Orvosi tanácsra a korai összehúzódások miatt viszonylagos pihenést rendeltek el. „Semmi megerőltető tevékenység, semmi dühöngés, Valeria. A babád veszélyben van” – figyelmeztetett a nőgyógyász. Mateo megesküdött, hogy gondoskodni fog rólam, de az ígéretei körülbelül addig tartottak, amíg az anyja kinyitotta a száját.

Egyik délután özönvízszerű eső csapott le, tipikusan Pueblára jellemzően. Az utcák olyanok voltak, mint a folyók. Doña Carmen lement a konyhába, ránézett a csirkére és rizsre, amit elkészítettem, és fintorgott.
„Zsírszagú. Nagyon rosszul vagyok. Rákalapos húslevesre vágyom, olyasmire, amit a sarkon árulnak” – mondta, a hasát dörzsölgetve.
Mateo épp most ért haza a munkából, átázva.
„Drágám, menj, vedd meg neki. Csak két háztömbnyire van” – utasított Mateo, miközben levette a cipőjét.
„Az orvos azt mondta, ne sétáljak esőben, és ne erőltessem meg magam. Különben is, ömlik az eső” – válaszoltam felháborodottan.
„Valeria, kérlek, ne drámaizd magad. Csak két háztömbnyire van. Anyukám nem eheti ezt, és ha nem eszi, leesik a vérnyomása. Azt akarod, hogy történjen valami a babával?”