Annyira nyomást gyakorolt ​​rám, a bűntudatomra apellálva, hogy esőkabátot vettem fel és kimentem. Az utca a víz és a sár tükre volt. Óvatosan mentem, éles fájdalmat éreztem a gyomromban. Megvettem a húslevest, de amikor megfordultam, hogy visszamenjek, a cipőm megcsúszott a nedves köves járda szélén. Elvesztettem az egyensúlyomat. A torkomban összeszoruló rémülettel egy lámpaoszlopba kapaszkodtam, hogy ne essek hasra. A rántás brutális volt. Éles, szaggató fájdalom nyilallt az alhasamba.

Sápadtan értem haza, átadtam a táskát, és bezárkóztam a fürdőszobába. Vér folyt. Mateo nevét kiáltottam. Bevitt a sürgősségire. A diagnózis koraszülés veszélye volt; felvettek. Azon az éjszakán, a hideg kórházi szobában, miközben a magzati szívmonitor mutatta a babám szívverését, Mateo sírt, és könyörgött a bocsánatomért. Hittem neki. Azt hittem, végre magához tért.

De másnap reggel megszólalt a mobilja. Doña Carmen volt az. A vérnyomása felemelkedett, és szédült. Mateo felugrott.
„Mennem kell anyámhoz. Apám nincs a városban” – mondta, és eltette a telefonját.
„Mateo, kórházban vagyok, vetélés veszélye miatt. Nem hagyhatsz egyedül!” – könyörögtem, könnyek szöktek a szemembe. „Hívj egy nagynénit, mentőket, egy szomszédot.”
„Valeria, itt orvosok vesznek körül. Semmi sem fog történni veled. Anyukám egyedül van, és a terhessége veszélyes. Ne légy makacs.”

Felkapta a kulcsait és elment. Egyedül hagyott a kórházi ágyon, a hasamat fogva, végre megértve, hogy a férjem prioritási listáján mindig én leszek az utolsó. Felhívtam anyámat, aki azonnal megérkezett, dühösen, és megesküdött, hogy soha többé nem teszem be a lábam abba a házba.

Néhány nappal azután, hogy kiengedtek a kórházból és anyám házához mentem aludni, kaptam egy hívást egy ismeretlen számtól.
„Mrs. Valeriával beszélek, Mateo feleségével?” – kérdezte egy férfihang.
„Igen, ő az. Ki beszél?
” „Arturo úr vagyok. Azért hívlak, mert 400 000 peso előleget adtam a férjének a házuk megvásárlásához. De a közjegyző mindkettőjük aláírását kéri, és szeretném tudni, hogy mikor találkozhatunk.”

Lefagytam. Kifutott a levegő a tüdőmből.
„Melyik ház eladása?” – sikerült kinyögnöm.
„A házad Pueblában. Mateo mutatott egy általad aláírt meghatalmazási dokumentumot, amelyben elfogadtad az adásvételt és a foglalót.
” „Soha semmit sem írtam alá…” – suttogtam, miközben a szívem a bordáimban vert.
A férfi elküldte nekem a dokumentum fotóját WhatsAppon. Ott volt: a nevem és egy hamisított aláírás, ami feltűnően hasonlított az enyémre. Mateo nemcsak kiürítette a megtakarításainkat és hagyott kórházban, hanem a hátam mögött próbálta eladni a házunkat, bűncselekményt követve el, hogy megmentse az átkozott vállalkozását.

Dühtől elvakítva felhívtam Mateót.
„Hamisítottad az aláírásomat, hogy eladjam a házat!” – sikítottam.
„Valeria, nyugodj meg! Csak azért fogadtam el a foglalót, mert sürgősen tőkét kellett juttatnom a vállalkozásba. Valójában soha nem terveztem eladni. Később vissza akartam fizetni. A családunkért tettem!”
Remegő kézzel fejeztem be a hívást, tudván, hogy az igazi csata hamarosan kitör, és amit tenni készültem, az örökre megváltoztatja az életünket. Ha Mateo azt hitte, hogy tétlenül fogok ülni, akkor nagyon tévedett. Az igazi pokol még csak most kezdődött, és mindent porig fog égetni.

3. RÉSZ

Még aznap délután felkerestem Licenciada Mendozát, egy kérlelhetetlen ügyvédet, akit egy munkatársam ajánlott. Letettem az asztalára a hamisított letéti szerződést, a bankszámlakivonataimat és az anyám által adott millió pesóról szóló bizonylatokat. Az ügyvéd hajthatatlan volt: a csalás egyértelmű. Írtunk egy jogi dokumentumot Arturo úrnak, amelyben értesítettük, hogy soha nem engedélyeztem az eladást, hogy az aláírás hamisított, és hogy kategorikusan megakadályozok minden kísérletet az ingatlan tulajdonjogának átruházására. Arturo dühösen követelte Mateótól, hogy azonnal adja vissza a 400 000 pesót, azzal a fenyegetéssel, hogy csalás miatt pert indít. Mateo természetesen már elköltötte a pénzt a beszállítók kifizetésére.

Terhességem utolsó heteiben egyetlen szót sem voltam hajlandó váltani Mateóval, kivéve az ügyvédemen keresztül. Megpróbált felhívni, sírt, azt mondta, sarokba szorították, bocsánatot kért, hogy anyagi nyomás miatt tette. De én már süket voltam a manipulációjára. Átléptem egy megbocsáthatatlan határt.

A 38. héten a fájások már a hajnali órákban elkezdődtek. Anyám kórházba vitt. Ahogy a fájások széttéptek, eszembe jutott, amikor kórházban voltam, és ő elhagyott, hogy gondoskodjon az anyjáról. Összeszorítottam a fogam, és megtiltottam anyámnak, hogy ezt elmondja neki, amíg a baba meg nem születik. Nem volt szükségem egy félszívű férfira életem legsebezhetőbb pillanatában.

Délben a lányom, Mia sírása betöltötte a szülőszobát. Amikor a mellkasomra helyezték, olyan aprócska, meleg és törékeny volt, sírtam. De ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a túláradó erőtől. Mia megadta nekem a bátorságot, ami hiányzott. Mateo csak másnap jelent meg a kórházban. Egy plüssállattal és megbánás teli tekintettel érkezett. Hideg pillantást vetettem rá, miközben a lányunkat tartotta.
„Gyönyörű, Valeria…” – suttogta, könnyekkel a szemében. „Azt akarom, hogy újra egy család legyünk.
” „Mi már egy család vagyunk, Mateo. Mia és én. Te már régen választottad a tiédet. Én válni akarok.”

Három héttel később megtudtam, hogy Doña Carmen fiút szült, Santiagót. A lányom és a nagybátyja között kevesebb mint egy hónap volt a korkülönbség. Milyen ironikus az élet.