A válási folyamat érzelmi és anyagi megpróbáltatás volt. Mateo nem volt hajlandó aláírni. Meg akarta tartani a házat, azzal érvelve, hogy a szüleinek egy újszülöttel nincs máshová menniük. Az ügyvédem sarokba szorította: anyám millió pesója igazolható vagyon, és a házat nem lehetett eladni az aláírásom nélkül. „Ha
a szüleidnek akarod a házat, meg kell venned a részem, és ki kell fizetned nekem a nekem járó millió pesót, plusz a tőkenyereség felét, és magadnak kell átvállalnod a fennmaradó jelzáloghitel-tartozást” – mondtam neki a közvetítőasztalnál. „Különben ma bírósági úton árverést rendelünk el.”
Mateo fuldoklott. Nem volt készpénze, Arturo csalási perrel fenyegette, én pedig egy fillért sem akartam adni neki. Don Robertónak, az apósomnak kellett közbelépnie. Eladta a teherautóját, egyetlen független bevételi forrását, hogy segítsen a fiának összekaparni a pénzemet, és kifizetni Arturo urat. Ez végzetes csapás volt a büszkeségére, de ez volt az ár, amit a fiának meg kellett fizetnie a hazugságaiért. Aláírtam a válási papírokat, elvettem a csekket, és úgy távoztam, mintha évek óta először kapnék újra levegőt.
Ebből a pénzből befizettem egy kis, hangulatos lakást tíz percre anyám házától. Az életem kimerítő, de békés rutinná vált: hajnali 5-kor keltem, fejtem a tejet, Miát anyámmal hagytam, rohantam dolgozni, nyolc órát dolgoztam, majd visszamentem felnevelni a lányomat. Voltak éjszakák, amikor Mia lázasan sírt az oltások miatt, én pedig a kora reggeli órákban fel-alá járkáltam a nappaliban, sötét karikák voltak a szemem alatt, a blúzom pedig tejfoltos volt, azon tűnődve, hogy vajon túlélem-e. De hajnalban láttam a kis arcát, ahogy békésen alszik, és tudtam, hogy minden áldozat megérte, mert a saját feltételeim szerint és a saját békémben tettem.
Több mint egy évvel később megtudtam, hogy Mateo egy Paola nevű nővel jár, aki egy bankvezető. Először nem érdekelt; csak azt akartam, hogy lépjen tovább, és hagyja abba a zavarásunkat. A karma azonban a világ legpontosabb bírója. Paola egy ravasz asszony volt. Amikor Mateo megkérte a kezét, azt javasolta, hogy „kössék össze a tőkéjüket”, hogy megmentsék a csődbe jutott konyhai vállalkozását. Mivel bankár, a nő követelte, hogy lássa a pénzügyi kimutatásait. Miután felfedezte Mateo pénzügyi katasztrófáját és rejtett adósságait, Paola szembeszállt vele. Ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint velem: „Az esküvő után akartam mindent elintézni, ne légy ilyen materialista.”
De ami végül tönkretette ezt a kapcsolatot, az a volt anyósom házában történt. Paola egy vasárnap ebédelni ment. Doña Carmen hátfájással küzdött, és a kis Santiago nem hagyta abba a sírást. Mateo, a kanapén fekve a telefonját nézve, azt mondta Paolának:
“Drágám, cserélj pelenkát a kisöcsémnek, jó? És ha már itt tartasz, menj a konyhába, és készíts nekünk valamit enni; anyukám rosszul érzi magát. “
Paola megtorpant.
“Eltört a kezed, vagy mi? Feleséget akarsz, vagy egy ingyenes szobalányt keresel a családodnak?”
Mateo megsértődött, azzal érvelve, hogy az ő házában a nők támogatják egymást. Paola még aznap visszaadta az eljegyzési gyűrűjét, és elhagyta. Mondott valamit, ami az egész családban visszhangra talált: “Sokkal többet érek annál, mint hogy egy anya fiának a szobalánya legyek.”
Ez a szakítás összetörte Mateo egóját. Körülbelül akkoriban hívott Don Roberto; fáradtnak és betegnek tűnt. Szinte könyörögve megkért, hogy láthassam Miát. Beleegyeztem, hogy elviszem a pueblai gyarmati stílusú házba egy vasárnap. Majdnem két éve volt már, hogy elmentem onnan a bőröndömmel.
Ahogy beléptem a fakapun, megdöbbentett a látvány. Mateo vállalkozása romokban hevert; eladta a polcokat és a szállítóautókat, hogy kifizesse az adósságait. Beléptem a nappaliba, és megdöbbentem. Doña Carmen az étkező padlóján ült. Haja ősz csíkokba burkolózott, arca sovány volt, és mély sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Santiagót tartotta a karjában; a fiú hangosan sírt, orrdugulástól duzzadt, és lázasan égett. A másik kezével ügyetlenül próbált előkészíteni egy üveget.
Mateo kiment a szobából, és megigazította az ingét.
„Anya, vigyázz Santira, mindjárt jövök. El kell mennem egy ügyfélhez egy bútorvásárral kapcsolatban” – mondta anélkül, hogy odament volna a gyerekhez.
Doña Carmen megdermedt, a kezében az üveggel. Láttam, ahogy nagyot nyel. A jelenet pontosan a múlt visszhangja volt, de most a férfiasság és az önzés áldozata a saját anyja volt.
Ösztönösen, mint egy anya, odamentem hozzá. A fiú égett a lélegzetéből.
„Doña Carmen, nagyon magas láza van, és nehezen lélegzik. Be kell vinnünk a sürgősségire” – mondtam neki.
Mateo rám nézett, meglepődve, hogy ott vagyok. Azt mondta az anyjának, hogy nem viheti el őket, mert elveszíti az üzletet, hogy hívjon egy Ubert. Látni a teljes csalódottságot a nő szemében a saját fia iránt, letaglózott. Gondolkodás nélkül betettem Miát a kocsiba, segítettem Doña Carmennek beszállni Santiagóval, és elvittem őket a legközelebbi klinikára.
Súlyos légúti fertőzésnek bizonyult. Miközben a fiút inhalátorral kezelték, Doña Carmennel a kórház hideg fémpadjain ültünk. Vettem neki egy üveg vizet, és odaadtam neki. Remegő kézzel fogadta el. Sírásban tört ki, néma sírásra, de évekig tartó megbánástól nehézre.
„Bocsáss meg, Valeria…” – suttogta elcsukló hangon. „Életem legnagyobb bocsánatkérésével tartozom neked.
Nem szóltam semmit.
Amikor szobát kértem tőled, amikor hagytam, hogy felkelj, hogy főzz nekem, amikor igazoltam Mateo-t, hogy magára hagyott… Önző voltam. A koromat használtam kifogásként, hogy bántalmazzalak. Azt hittem, mivel fiatal vagy, bármit el tudsz viselni. De most… most, hogy magam is átélem, most, hogy a testem már nem bírja, és a saját fiam elhagy, mert az útjában vagyok… Rájöttem, milyen szörnyeteget neveltem, és milyen szörnyű kárt okoztam neked. Bocsáss meg, lányom. Szörnyű nő voltam veled.”
