Másnap reggel, miközben Mauricio és az édesanyja a Central de Abastos környékén sétálgattak uborkát, paradicsomot, chilit, hagymát, cukkinit, üvegeket és fedőket keresve, felhívtam a barátnőmet, Elenát.

Egyetem óta ismertük egymást. Mauricio csak párszor látta, az anyósom pedig azt sem tudta, hogy létezik.

A lényeg az volt, hogy Elena férje, Alejandro, profi módon dolgozott reklámvideók és dokumentumfilmek készítésével.

Voltak benne kamerák, lámpák, mikrofonok, állványok és minden olyan felszerelés, ami miatt egy normális ember, amint meglátja a haját, azonnal megigazítja.

Elmagyaráztam neki a helyzetet.

Elena néhány másodpercig hallgatott.

Aztán nevetni kezdett.

– Az anyósod eladott háromszáz üveget, és úgy döntött, hogy ingyen fogod elkészíteni őket?

-Pontosan.

– És azt akarod, hogy úgy tegyünk, mintha egy külföldi stáb lennénk, akik egy dokumentumfilmet forgatnak a családi hagyományokról?

-Pontosan.

– Marianna, te őrült vagy.

– Tudsz nekem segíteni?

-Természetesen.

Amikor Mauricio és Doña Teresa visszatértek, a garázsunk úgy nézett ki, mint egy nagybani piac. Voltak benne ládák paradicsommal, zsákok uborkával, chilipaprikával, hagymával, fokhagymával, cukkinivel és egész csomagok befőttesüvegekkel.

Az anyósom sugárzott az arcából.

– Mindent olcsóbban kaptunk, mint amire számítottunk.

Természetesen.

Amikor a munkaerőköltség nulla, minden vállalkozás nyereségesnek tűnik.

Két nappal később Elena és Alejandro megérkeztek az egész csapattal.

Mauricio kiment a teraszra, és a kamerákat nézve megállt.

— Kik ők?

Mielőtt válaszolhattam volna, Elena előrelépett egy túlságosan is professzionális mosollyal.

– Sziasztok… jó reggelt. Dokumentumfilmet forgatunk… a mexikói családi hagyományokról.

El kellett fordítanom az arcom, hogy ne nevetjek fel.

A tervünk szerint úgy tennének, mintha egy kis európai produkciós cég részei lennének, amely a hagyományos szokások iránt érdeklődik.

Alejandro meggyőzőbb volt. Egyszerűen csak kinyújtotta a kezét.

—Alex Johnson.

Alejandro Jiménez kevesebb mint öt másodperc alatt Alex Johnsonná változott.

– Ella az Helena Weiss.

Elena lehajtotta a fejét.

Mauricio azonnal megigazította az ingét.

– Egy igazi dokumentumfilm?

– Nemzetközi projekt – mondtam.

Tíz perccel később megérkezett Doña Teresa.

Még mielőtt köszönt volna, tiltakozva lépett be az udvarra.

–Mariana, hogy érted azt, hogy még nem kezdted el? Azt hittem, már legalább ötven leszel…!

Aztán meglátta a kamerát.

Néma maradt.

Megigazította a haját.

Kiegyenesítette a hátát.

És elmosolyodott.

A változás olyan gyors volt, hogy megértettem a mozi rendkívüli erejét.

Elena közeledett.

– Doña Teresa? Örömömre szolgál. Mariana sokat mesél önről. Ön… a családi hagyományok nagyszerű őrzője.

Anyósom kivirágzott.

– Hát… igen. Anyukám tanított engem, őt pedig a nagymamám tanította.

Alejandro a kamerára mutatott.

– Háromszáz üveg, ugye?

– Háromszázat – felelte büszkén. – És régen még többet is kerestünk.

Majdnem elejtettem a poharat, amit a kezemben tartottam.

Két nappal korábban az a háromszáz üveg még a kötelességem volt. Most, egy kamera előtt kiderült, hogy Doña Teresa egész életét ipari mennyiségű gyártással töltötte.

– Rekord lehet belőle – mondta Alejandro komoly arckifejezéssel.

-Rekord?

– Talán. Nyomozni kell.

Anyósom még magasabbra emelte az állát.

Mauricio elmosolyodott.

– Anya, képzeld el, hogy akár egy nemzetközi műsorban is szerepelhetsz.

Aztán Alejandro elmagyarázta az egyetlen feltételt.

A dokumentumfilmnek a teljes folyamatot be kellett mutatnia.

A főszereplőnek pedig a család legidősebb asszonyának kellett lennie, aki ismerte a hagyományos recepteket.

Elena ünnepélyesen az anyósomra mutatott.

-Te.

Doña Teresa már nem látott zöldséghegyeket.

Nemzetközi hírnevet látott.

– Persze, hogy meg tudom csinálni.

– És a fiad is tud segíteni – tette hozzá Alejandro –. Hordozás, mosás, vágás, sterilizálás.

Mauricio mosolya kissé remegett.

Azt hiszem, egészen addig a pillanatig azt képzelte, hogy az anyja mellett állva fog megjelenni a kamerában.

– És Mariana? – kérdezte az anyósom.

Elena színlelt komolysággal nézett rám.

– Ő a fiatalabb generációt képviseli. Figyelj, jegyzetelj. De a kamerához tapasztalat kell… erős arc… hitelesség.

Doña Teresa szinte lebegett a levegőben.

– Igen, a tapasztalat azt mutatja.

A felvétel elkezdődött.

Eleinte az anyósom nem főzött.

Színészkedett.

Fogott egy paradicsomot, elmosolyodott, a kamera elé tartotta, és várta az utasításokat.

– Természetesebb – mondta Alejandro.

Megismételte a felvételt.

– A mi családunkban az együtt főzés mindig is az egység megőrzésének egyik módja volt.

Tíz perccel később:

– Mauricio, azok a fedők nem jók! Meséltem már a többiekről!

Alejandro leengedte a kamerát.

Doña Teresa lélegzett.

A kamera újra bekapcsolt.

– Mint láthatod, a fiam mindig vigyáz rám és segít nekem.

Mauricio órákon át cipelte a dobozokat, vizet, edényeket és üvegeket.

Anyósom megmosott, felvágott, fűszerezett, megtöltötte az edényeket és lezárta a fedeleket.

Az árnyékban ültem egy jegyzetfüzettel a kezemben.

Éjfélkor mindkettő elpusztult.

– Hányat csináltunk? – kérdezte Mauricio.

Tartalmaz.

-Száz.

Lerogyott egy székre.

Doña Teresa a megmaradt zöldségesládákra nézett.

– Csak még száz?

– Igen. Kétszázan eltűntek.

– Kétszáz?

Mosolyogtam.

– De már van tapasztalatuk és hírnevük.

Mauricio szörnyű pillantást vetett rám.

Az anyósom túl fáradt volt ahhoz, hogy reagáljon.

Alejandro eltette a kamerát.

– Kiváló első nap. Holnap folytatjuk.

Doña Teresa gyengén felemelte a hüvelykujját.

Azon az éjszakán nálunk aludt, és úgy horkolt, mintha tizenkét órát dolgozott volna egy gyárban.

Másnap reggel mereven járva kelt fel.

–Semmi baj. Már csináltunk százat. Két nap alatt végeztünk. Mindig mondtam, hogy háromszáz üveg nem olyan sok.